Irodalmi Szemle, 2002

2002/6 - A POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ - Tőzsér Árpád: Életérzés és kortudat

A Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2001. évének díjazottjai

mányozható mássággá, a szubjektum eredendő izoláltságát nyelvjátékba oldó harmadik minőséggé, nyelvszemélyiséggé. (Húzzuk alá: elsősorban, s ne hagyjuk magunkat a helyzet helyi, „kisebbségi” aktualitásaitól elcsábítani. Ha Hizsnyai szövegeiben vannak is „kisebbségi” allúziók, olyan jelekként funkcionálnak, amelyek jelentése messze túlmutat a helyi referenciákon.)

Persze, a nyelvstratégia s a személyiségképződés mint jelentés ma már túlságosan általános és kevés lenne a jó költészethez, hisz a bécsi kör „nyelvi fordulata” óta a nyelv személyiségcsináló ereje a valamirevaló költőket egyfolytában izgatja, de Hizsnyai Zoltán valamiképpen tovább is lép a nyelvi-irodalmi személyiség-megképződés folyamatánál. Versei nemcsak azt mutatják föl, hogy az ún. nyelvmegelőzöttség elve hogyan működik a gyakorlatban, hogyan válik a posztmodern életérzés kortudattá és irodalommá, hanem azt is, hogy ez az életérzés és kortudat hogyan válik lassan már mechanikussá, gépiessé.

A harmadik ciklus nagy kompozíciói, A damaszkuszi kör, a Négy közönséges napom, de különösen a Bárka és ladik mintha színházak lennének a színházban. Az első narrátor (narráció) által teremtett második (és harmadik) narrátor (narráció) is az alaptörvények, a „színház” törvényei szerint viselkednek ugyan, azaz a szöveget az omnipotens alkotószemélyiség helyett az egymásra vonatkozó jelformák, a nyelv játéka strukturálja, de mindez annyira túlhajtva, annyira tudatosan működik, hogy nem tudunk szabadulni az érzéstől: Hizsnyai „színháza a színházban” a hamleti egérfogó-jelenetet játssza, protagonistái időnként azért blöffölnek, mert ki akarják ugratni az első színház nézőterén ülők közül, azaz közülünk a bűnöst, a csalót, a blöffölőt. (Emlékszünk ugye az amerikai Sokan-esetre, ott is valami hasonló dolog történt. Csakhogy a blöff-szöveg ott annyira hitelesre sikeredett, hogy egy tekintélyes irodalmi szaklap gyanakvás nélkül leközölte: szenzációs, tudós szövegként. Néha Hizsnyai szövegeit is nehéz azonosítani, csak alapos elemzés mutathatja ki, hogy az önmagukban véve kitűnő irodalmi szövegek mikor blöff -f unkciójúak.)

Megint ott vagyunk tehát a szerző régebbi, ún. Tsúszó-versei alaphelyzeténél. A szerző a maximális részvételünkre, emlátiánkra számít, de a jóhiszeműségünk most néha csúfosan megbosszulhatja magát.

Vegyük például a Bárka és ladik című, terjedelmét és stílusbravúrjait (a beszédmódok, a verselési formák bravúros váltogatását) tekintve egyaránt monumentális szövegkompozíciót. Központi figurája az az obiigát egyetemi irodalomtudós, akinek az ars poeticáját Orbán Ottó fogalmazta meg az egyik versében, maró gúnnyal, így: „az irodalom egyetemes jelenség, tehát az egyetem felségterülete”. Az elhivatott kánoncsináló magiszter Tsúszó-verset elemeztet a hallgatóival, akik nyilvánvalóan blöffölnek, de ő maga, az oktató is egyre blöff-gyanús szövegekkel kommentálja és utasítja el a blöfföt.

A legkülönfélébb hangulatú szövegek kavalkádjában egyedül három klasszikusan szép, patinás szonett csobágása jelent felüdülést, de arról meg az oktató nem tud semmi biztosat, nem tudja, hogy a versek Tsúszó-paródiák-e vagy netán a saját versei. A kompozíció egy olyanfajta komputeres-szimulak- rumos apokalipszissel végződik, amilyet a dromológus-filozófus Paul Virilio