Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - A POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ - Tőzsér Árpád: Életérzés és kortudat
A Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2001. évének díjazottjai valamelyik művében a telekommunikáció lehetséges totális baleseteként ír le: a képernyők, hologramok, lézersugarak és különböző tudatdimenziók elemeikre hullva maguk alá temetik a széthullott tudatú magisztert is. Ez már nem az egyszerű Tsúszó-képlet. Ha itt az eltűnt individuum, a disszemninált mű-személyiség helyére lépünk, beletesszük kezünket a „szöveg sebeibe” (Németh Zoltán valamelyik írásában a Tsúszó-versek én-hiányos helyzeteit nevezi a „szöveg sebeinek”), könnyen kiderülhet, hogy a kárörvendő szerző által odakészített „kozmikus” (hogyan is szokták ezt a szót szalonképessé tenni?) bélsárba léptünk-tenyereltünk. Mindenesetre a kötet, mint egy sikerült posztmodern regény, dupla, tripla, sőt „polipla” bejáratú szórakoztató olvasmány is, s az irónia és önirónia csak egy a sok bejárata közül, bár kétségtelen, hogy erre a legkönnyebb rátalálni. De van itt bőven 19. századi, komoly hangolású zsánerkép-zsánertörténet is, továbbá az alkalmi vers műfaját felújító, valóságos fölkérésekre írt verses köszöntő szöveg, talányos mítosz-átirat, egy szociologizáló, magát objektívnek mutató, de éppen hogy szélsőségesen szubjektív, ontologizáló létleírás, egy bravúros Miatyánk-variáció, képverskísérletek — hogy az így létrejött polivalens szövegorganizáció végül is egyfajta sajátos, összefoglaló epikumot (történést) hozzon a tudomásunkra. A kötet Utókezelés című prológusa egyenesen a költő előbbi köteteinek a szubjektív-történeti-lírai-epikus rekapitulációja, de felfogható az egész kötet is úgy, mint a 19. és 20. század beszédmódokkal demonstrált (narratív-epikus) összefoglalása. S ezeken a külső, „objektív” rekapitulációkon belül folyik a konkrét szerzői identitás megképződése és a megképződés újraszemlézése: a szövegek többnyire anekdotikus kis történeteiben olyan szó szerint kontextu- ális személyiség áll össze, amely hol meséli (főleg a Tsúszó-történetekben), hol írja (pl. a Level mesé...-ben), hol olvassa magát (pl. A damaszkuszi kör apokrif Pál-leveleiben), de végig köztes térben (a különböző narratívák, beszédmódok között) mozog. Hizsnyai Zoltán verseskötetében olyan jelentések válnak így — több mint izgalmas — komplex és autonóm művészi jellé, amelyek az egyes opusokban más jelekből, irodalmi, történelmi, bölcseleti hagyományokból, s a mai kor nyelvi paneljeiből, helyzeteiből párállnak föl. S a kötet utolsó versével annak a jel-narráció-jel irányú játéknak az egyik menete zárul le, amelyben a jel a jelentés kalandján át egy más referenciájú jelként újul meg, s megnyílik az út az újabb elkülönböződő jelentések megképződése, az újabb és újabb olvasatok előtt. Tőzsér Árpád Lauer Edit zárszava Tisztelt jelenlévők, kedves barátaink! A Posonium-díjak kiosztása ezzel befejeződött. Mint a díj megalapítója, megköszönöm a kuratórium munkáját, úgy gondolom, felelősen végezte
