Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - A POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ - Fónod Zoltán: A magyar sors és a szülőföld hűségese
A Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2001. évének díjazottjai drámája is, a falusi létből kitörni akaró fiatal sorsa, másként akarása, az apa—fiú konfliktust azonban az író nem a politikai „giccs” kísértő eszközeivel oldja meg, hanem megértő tapintattal és megbecsüléssel apja iránt. Ezt a vigasztalan és az apja számára — élete során — megválthatatlan paraszti sorsot idézi meg az író a Halódó parasztvilág című legújabb kötetében. A „konfliskált földek visszaszerzésének” a szándékával indul a regény, a hivatalok packázásai mögött azonban újra kifeslik a múlt. Halványabb, sápadtabb ugyan az emlékezés, mint az egykori faluélmény, már csak azért is, hisz a búcsúzás szomorú pillanatai, érzései mozgatják. Olyan ez a mű, mintegy fejfa a temetőben, csak a felirat hiányzik róla (amelyet Móricz regényében megszoktunk) Fűit! — Volt! Talán a távolság, a „mélykutak mélyéről” megidézett emlékezet késztette az írót arra, hogy előző két regényével szemben ennek az utolsó kötetnek a műfaját feloldja, s azt az emlékezés, az életrajzi ihletésű esszé műfaja felé, történetei egyes villanásait pedig a fikció irányába vezesse. Az emlékek fel-felbillenő csilléi talán a feledés szomorúságát akarják elfedni, háttérben az édesanya bronzba véshető jóságával és szeretetével, aki a feszültséget, békétlenséget mindig feloldotta. Egykori szerelme emléke megidézésével zárul a kötet, megindítóan szép képekkel, melyek így utólag mondják el, hogy milyen volt..., aki egykor — számára — „valaki” volt. Ezek a képek teszik nyilvánvalóvá az író számára a múlttal való leszámolást is. „Bennem halódik a parasztvilág, s velem hal meg!” — mondja az író, mielőtt kiszállna a vonatból, hogy elnyelje őt a nagyváros, ahol él, s most már azt is tudja, többé nem engedi el. Duba Gyula sokarcú író, ám távolról sem elkényeztetett író. Tudja és teszi a dolgát az okvetetlenkedőkkel szemben is. Roger Vaillandhoz hasonlóan ma is azt vallja, az az igazi regény, melynek hőseit az olvasó nem felejti el. Egy beszélgetésünk során Duba Gyula így vallott magáról: „Az én felfogásomban a regény arra való, hogy felmérje, megmutassa és költőivé emelje az emberi sorsot!” Duba Gyula sok műfajú író. Feledhetetlenek humoreszkjei, melyeket indulása idején írt, s első regénye is, a Szabadesés, mely — szerinte — annyira oldott realista alkotás, hogy némi „jóindulattal” akár korai posztmodennek is nézhetnénk. Egyik regényében, az Aszály mottójában az argentin J. L. Borgest idézte: „A sebezhetetlen múlton semmi sem változtathat, se bosszú, se megbocsátás, se börtön, még csak a feledés sem.” Ez utóbbival, a feledéssel szemben védnek bennünket Duba Gyula művei. Lehet, hogy ma már — különösen a fiatalabb nemzedék — „messziről” hallja trilógiájának az üzeneteit, mégsem lehet őket meg nem történtté tenni. Úgy vagyunk velük, mint Debussy, a kiváló francia zeneszerző Az elsüllyedt katedrális című feledhetetlen alkotásával, melyben a tengerbe merült (és elfeledett) katedrálisból a környék lakói időnként hallani vélik a tenger árjába temetett harangok zúgását. így harangoznak, így harangozzanak számunkra sokáig Duba Gyula művei is, az idő és a feledés ködén, és a tovatűnő idő árján. És legyen hosszú, emlékezetes ez a „harangszó”... Fonod Zoltán
