Irodalmi Szemle, 2002

2002/6 - A POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ - Fónod Zoltán: A magyar sors és a szülőföld hűségese

A Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2001. évének díjazottjai

Fábry Zoltán, a vele való szoros kapcsolat meghatározó élménye volt ennek az életútnak. Vakok és dőrék lennénk, ha nem látnánk és nem vennénk tudomásul, hogy a 20. század második felének kelet-közép-európai zsákutcáiban egyedül a saját hibáinak tanulságait levonni képes, a meghunyászkodás helyett a magasabb emberi értékek iránt elkötelezett ember tudta magát függetlenné tenni. Fábry és a hontalanság éveit megszenvedő nemzedékek legjobbjai, köztük a kisebbségi léthelyzetből programot és életművet alkotó Turczel Lajos az értékhordozó és értékteremtő kisebbségi közösség megszervezését nagyobb kihívásnak, rangosabb feladatnak tartotta, mint az akadémikus irodalomkutatás zárványos filológiáját. A szlovákiai tájakon születő magyar irodalom, a magyar irodalmon belüli felvidéki regionális — és sohasem provinciális — szellemiség, a Hamvas Béla-i magyar géniuszok egyikeként, de önálló közösségformáló tényezőként is csak az ilyen ninivei küldetések révén válhat értékké.

Szerelmes barátim, mondhatnánk itt és most közös felsővidéki szlávos akcentussal: örvendjünk, hogy Turczel Lajos Tanár Úr egészségben és erőben, reményeiben és kételyeiben, indulataiban és megbocsátásaiban naponta megújulva két évszázad mezsgyéjén átmentett nekünk valamit abból, ami több mint egyéni érvényesülés, irodalmi elefántcsonttorony, nemzeti mítosz vagy éppen történeti tradíció. Aki őt hallgatja, aki tőle tanulni akar, aki vele vitába kíván szállni, rádöbbenhet arra, hogy hűtlenné váló szavainkon túl van egy magasabb rendű értelem, amelyért érdemes hánykódni mindenféle „cetek” lüktető gyomraiban: ez pedig a választott közösség szolgálata.

Szarka László

A magyar sors és a szülőföld hűségese

Duba Gyula életművéről, egy kis leegyszerűsítéssel

Akár zavarban is lehetnék, ha kortárs magyar íróinkat, köztük Duba Gyula munkásságát, életművét kellene a változó (és kiszámíthatatlan) irodalmi kánonok szerint megítélni. Zavarban lennék, mert az „ügyeletes” kánonok szövevényesek és ellentmondóak, meg azért is, mert — és ez nem titok! — a kánonok sem mindenhatók. Néhány éve még a posztmodern volt a „csúcs”, az irodalom teteje (és a Prokrusztész-ágy!), s ma már hová lett a tavalyi hó?!

E tagadás és csendes dohogás ellenére is egyetértek Szegedi-Maszák Mihály megállapításával: „Olvasni annyit jelent, mint megtagadni a kánonokat, amelyeket elődeink alakítottak ki.” Évtizedekkel korábban Illyés Gyula ezt úgy fogalmazta meg: „Minden művészi és tudósi pálya voltaképpen az elődök rekordja fölött kezdődik.” Könnyű az „ideológusaimmal” kiegyezni, hisz az értékteremtő kritikai gondolkodás lényege, hogy az „egyszeri és megismételhetetlen” műnek az álma és vágya ott éljen minden alkotóban, aki a világ számára tud és akar is valamit mondani.

Úgy gondolom, a „modernnek lenni mindenestül” sem vesztette időszerűségét, függetlenül attól, hogy először a francia óriás Rimbaud, majd magyar