Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - KÖSZÖNTŐ - Ferdinandy György: Furcsa, idegen szerelem (elbeszélés)
Furcsa, idegen szerelem dühbe gurultam, a gyermeki bizalom. Rendbe akartam tenni az életemet, és megöltem az egyetlen élettársamat. Múlnak az évek, megszoktam újra a magányt. Élek. Csak használom, nem veszem el a lányokat. Az lettem újra, aki voltam; óvatos idegen. Naplemente után még megállók, mint régen a balkonon. Az égbolt kitisztul ilyenkor, akár az emlékezet, néhány percre narancsszínű fénybe borul a sziget. Régen, ebben a narancsszínű csendben meghallgattam a lemezeimet. Felteszem őket most is, de már alig hallom a zenét. Megpróbálom felidézni a lányom. Fényes, bő vizű mosolyát, amint enyhén félrebillentett fejjel figyeli a mozdulataimat. Más volt minden, amikor még itt kuporgott az ágyamon. Már a munka se megy úgy, mint annak idején. Gellert kapott a gondolat és csikorognak a számban a szavak. Befejeztem a könyvem, írhatnék tovább, van időm, és én mégse teszem. Nehéz tovább cipelni egy megunt, üres szerepet. Tudom már: nem ő, én voltam a gyáva. Az, aki megkerülte a tényeket. Az egyik szívja, a másik fújja az orrát: ahelyett, hogy gúnyt űztem volna belőle, bevallhattam volna például, hogy az én könyveim satnya árnyékában korai még a pihenés. Folytatnom kellett, mert nem mondtam még ki semmi lényegeset. Most megállhatnék már. De most már késő: álom emléke már csak a múlt. A kisfiúnk, a gesztenyebarna is eltűnt a feledés mély vizeiben. Igaz, rég felnőtt, elhagyott volna azóta. Megkeményítem magam ott a balkonon. Az égbolt lila már, mögöttem, a szobában, lejárt a lemez. Nem hagytam lehúzni magam. Dolgozom, élek. Nem történt semmi: valami alig észrevehető lazulás az eresztékeken. De itt, a meleg tengereken, „medúza” mégiscsak jobban illik a szövegbe a talán sosem volt hínár hideg ölelése helyett.
