Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - KÖSZÖNTŐ - Ferdinandy György: Furcsa, idegen szerelem (elbeszélés)
Ferdinandy György megalázott hóhérok és áldozatok nézik egymást még ma, száz évvel a rabszolgaság eltörlése után is, az el nem törölt rácson át. Hasonlítottunk egymásra mi is, a lányom meg én, ott, a rács két oldalán. El is viseltük egymást, amíg csak egymást kellett elviselnünk. Most azonban Blanca-Nieves rám hagyta a világát, ezt az egész zajos, idegen negyedet. Én pedig nem készültem: elfelejtettem, hogy hogyan él a sajátjában az ember. Ott, ahol nem magányos és nem idegen. Még a halottak is elszaporodtak körülötte. Mintha összebeszéltek volna, fészket raktak a még meleg helyemen. — „Nem szeretsz már” — mondta szomorúan a lányom, amikor látta, hogy nem tudom megszokni ezt az életet. Valami francia bölcsességet idézett, ez vagyok én, mondta, és ez itt a környezetem. Ami engem illet, én őt vettem el, és nem a világát. „Téged — mondtam neki most — és nem a körülményeidet.” Aznap még kibékültünk. Fel csak akkor lázadtam, amikor észrevettem az első hullafoltokat. Nem magamon, a kéziratomon. Az alig észlelhető lazulást az eresztékeken. Példának okáért: a medúzák csak szörnyetegek annak, aki nem ismeri a meleg tengereket. Kár volt medúzát írnom — a hínár ölelése helyett. Említettem már: a lázadás nálam abban áll, hogy lúgos oldatot fecskendezek szét a szobában, orvoshoz megyek, megcsináltatom a szemüvegemet. Ideje volt, a zápfogaim már rendre megrohadtak a számban, gombák raktak fészket a hajamban, paraziták a nyelvem alatt. Ő jól látta, mi mindebben a lényeg. A készülődés. Az, hogy nemsokára útnak indulok. De csak nézett, tágra nyílt szemmel, akár az a gyík, és nekem nem jutott az eszembe, hogy élőlény ő is, és hogy — mint ilyennek — szíve van. Az új szemüveg elhitette velem, hogy tisztulóban van körülöttem a világ. Elhatároztam, hogy megkeményítem magam, bezárkózom és dolgozni fogok. „Én azt szerettem volna, ha fölenged benned a görcs” — mondta a lányom komolyan. Emlékszem, aznap este meginogtam. Hófehérke lázas volt és már napok óta nem evett. Valóban: nem természetellenes ez az állandó akarás? Az, hogy gátat épít az élet sodrának az ember, energiaforrásnak használja a barátságot, a szerelmet, az elfojtott, az elárult örömet? Nem, lehetetlen! — mondtam ki magamban. A lány hibája az egész. Jól tudta, aki mondta: lehúzott, akár a hínár. Azzal a két vékonyka kezével! Kis híján tönkretett, néhány hónap alatt. Hajnalodott, amikor elaludtam. így ért véget ez a furcsa, ez az idegen szerelem. * * * Visszaköltöztem a szobámba. Meglocsoltam a pálmáimat, kitettem magam elé, a fényre, a penészes emlékeimet. Blanca-Nieves eltűnt úgy, ahogyan jött, lábujjhegyen. Egy kifakult képét őrzöm: évek múlva találtam a lexikonok alatt. Az arcán már elmosódott, amitől
