Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - KÖSZÖNTŐ - Ferdinandy György: Furcsa, idegen szerelem (elbeszélés)
Furcsa, idegen szerelem Tudom, ezen a ponton nem ártana valami esemény a mesének. Blanca-Nie- ves azonban nemhogy a cselekvéstől, de még a merő tervezgetéstől is idegenkedett. Nem történt velünk semmi feljegyzésre méltó közös életünk éve alatt. Eleinte még megpróbáltam szót érteni vele. „Ha legalább lenne egy fiunk!” — mondtam nem is egyszer. „Nem él egészen hiába, aki tovább adja az életet.” — Szőke, mint te! — álmodozott, mert a gesztenyebarna szőkének minősül itt a szigeten. Hát nem lett, hiába gyújtogattuk a gyertyát az Oszlopos Mária oltára előtt. Blanca-Nieves hívő keresztény volt, hívő, de ha jobban meggondolom, akkor kereszténynek mégsem nevezem. Ahhoz néha tenni is kellett volna valamit. A bennszülöttek egy kicsit álmodozók, egy kicsit közönyösek. Nem értik, fölöslegesnek ítélnek minden igyekezetet. Ha megfeledkezett magáról, ha egy kicsit elengedte magát, akkor az én lányom szemében sem volt más, mint alázat, belenyugvás, és valami egészen ősi, állati félelem. Amikor biztattam, hogy menjen orvoshoz, hogy tegyen végre ő is valamit, megoldotta az övét, és várta, akár a termőföld az esőt, hogy hátha ezúttal megtermékenyítem. Engem pedig kezdett ingerelni ez a nagy türelem. Valahol olvastam, hogy a sivatagban nem tudják gyógyítani a légzőszerveket. A legkorszerűbb orvosi felszerelés sem pótolja azt a pofonegyszerű szokást, hogy fogom a zsebkendőm és kifújom az orromat. A cikk írója, valami arab orvos, azt állította, hogy hacsak nem gyakorolja gyermekkora óta, felnőtt ember az orrüreg kiürítésére fiziológiailag képtelen. Blanca-Nieves nem tudta kifújni az orrát. Ha náthás volt, vagy ha bántották, nyelt, szipogott, papírzsebkendővel szárítgatta az orrát, és alig palástolt rosszallással figyelte az én harsány hadműveleteimet. Barbár dolognak tartotta őket, a zsebkendőimtől pedig még tiszta, vasalt állapotukban is undorodott. Nagyobb baj volt, hogy — mint kiderült — hiába gyűjtötte a könyveket, nem értette a munkám. — Mit csinálsz? — kérdezte például egy ólomszürke trópusi nap. — írok. — írsz?! — Mi van ebben különös? — Semmi — felelte. Azt hittem, hogy már megírtad a könyvedet. Számára könyvet írni olyan volt, mint elültetni egy fát. Utána nem maradt más hátra, mint pihenni az árnyéka alatt. Nélküle mégsem tudtam elképzelni az életet. Féltem újra magamra venni a magányt. Ellenkezés nélkül belementem, amikor azt javasolta, hogy adjuk ki a szobámat, mi pedig költözzünk át hozzá, és rakjuk az ő üres polcaira a könyveimet. * * * Semmi sem hasonlít úgy egy rabszolgára, mint egy rabszolgatartó. Összetartoznak, mint a sótartó meg a só. A szigeten, ahol élek, emberségükben egyaránt
