Irodalmi Szemle, 2002

2002/6 - KÖSZÖNTŐ - Ferdinandy György: Furcsa, idegen szerelem (elbeszélés)

Ferdinandy György

nekik, nagyokat kacagtak rajta, hogy fehér, hófehér a bőröm a fürdőnadrágom alatt.

Blanca-Nieves akkor tűnt fel a láthatáron, amikor már kezdett untatni ez a nagy semmittevés, az erjedő cukornád, a fű, a lányok, a tenger bódulata. Nem volt szép lány, a meleg égöv alatt húsz éven felül csak a boldogság teszi széppé az embereket. Behúzta a nyakát, ez volt a szokása. Mint, akit megütöttek. A csend burkán, amely körülvette, érződött a magány.

Mégis föl vittem a szobámba. Ideje volt valaki olyannal megosztani a párnám, akivel legalább beszélgetni lehet. O pedig jött, lépegetett mögöttem a könyveivel a hóna alatt, némán és engedelmesen.

* * *

Akkoriban csak egy apró trópusi gyík élt a szobámban. Igénytelen, furcsa kis állat. Napközben észre sem vettem: mozdulatlanul hasalt a könyvespolcokon.

Csak éjszaka merészkedett a közelembe: elkapdosta az ágy körül zizegő szúnyogokat. Volt egy különös képessége: meg tudta változtatni a színét. Haragoszöld volt az irodalomtörténetek borítóján, arany és kék a szótáraimon. Megszoktam, hogy valahol mindig ott van a közelemben. Enyhén félrebillenti a fejét, és néz, áhítatosan.

Időről időre fellebben a szigetről a pára. Ilyenkor magamhoz térek: lúgos oldatot fecskendezek szét a szobában, irtom a csótányokat. Egy ilyen felbuzdulásom után láttam utoljára. Az írógépemen ült, áttetsző lebernyeg lüktetett a nyakán: akkor jutott először eszembe, hogy ő is élőlény, és hogy — mint ilyennek — szíve van.

Eltűnt, apró, csonttá aszott testét csak hónapok múlva találtam meg a lexikonok alatt. Rendbe akartam szedni az életemet, és megöltem az egyetlen társamat.

Kis idő múltán Hófehérke átköltözött a szobámba. Az igazság az, hogy észre sem vettem ezt a változást. A lányom olyan tökéletesen beleolvadt a környezetébe, mint előde, a gyík.

Elmúltak az évek, a munkám megszoktatta velem a magányt. Most mégis jól esett, hogy van valaki kéznél, szó szerint, és hogy éjjel-nappal enyhén félrebillentett fejjel figyelik a mozdulataimat.

Blanca-Nieves megszépült: már nem húzta be a nyakát, ha pedig ránéztem, fényes, bő vizű mosoly ömlött el az arcán, és valami olyan gyermeki bizalom, hogy le kellett sütnöm előtte a szemem. Hosszú, ívelt combjai voltak, talán ez volt benne a legnőiesebb. Ha benéztem a szoknyája alá, félretolhattam a könyveimet.

Beszélni nem beszéltünk valami sokat. Egyre kevesebbet, ha jól emlékezem. Hiába volt okos nő — ma is így mondom: a lányom, más-más világban éltünk, ő, a bennszülött, és én, az idegen.