Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - KÖSZÖNTŐ - Ferdinandy György: Furcsa, idegen szerelem (elbeszélés)
Ferdinandy György Furcsa, idegen szerelem Vannak földrészek, ahol el szokás venni a bennszülött lányokat. Szelídek, igénytelenek: jól jár velük az idegen. Itt is szépek a nők, ahol élek. Nemhiába keverednek a fajok évszázadok óta a meleg tengerek kikötőiben. Elvenni őket mégsem jutna eszébe senkinek. Nem mintha nem lennének kedvesek: talán túlságosan is azok. Az a hírük, hogy lehúzzák az embert, akár a medúzák. Másrészt, és ez köztudott: papi áldás nélkül sem elérhetetlenek. így azután itt-tartózkodása alatt csak használja, de nem veszi el őket az óvatos idegen. Hogy én miért vettem el mégis az enyémet? Talán éppen, mert olyan kiszolgáltatott volt, olyan védtelen. Nem tudtam sehogyan sem elképzelni: hogyan húzna le azzal a két vékonyka kezével. És hová! Mert nálam mélyebben nem leledzett senki azokban az időkben a nyugat-indiai szigeteken. Pedig baljós előjelekben itt sem volt hiány. A lányom — magamban még ma is így nevezem — például, okos volt. Az okos nők pedig kiszámíthatatlanok, akármilyen törékenyek. Azután az is, hogy körülötte már mindenki meghalt a családban. A halottak — kivédhetetlenek. De én keményen elhatároztam, hogy újra kezdem az életet. Szerelmes voltam, már amennyire az ember fél évszázad tapasztalatával a vállán szerelmes lehet. Nem vettem tudomásul előjeleket. Megcsodáltam Blanca-Nieves könyvtárát, megindított a néma áhítat, amellyel felvásárolta, tárolta, rendezgette a felvágatlan könyveket. A javára írtam, hogy minden előadást meghallgat, minden műsort végigül az egyetemen. Ő legalább — így gondoltam — tiszteletben fogja tartani ezt az én lenézett mesterségemet. Elöntött a szánalom, valahányszor elmesélte, hogyan hagyta el a szülőfaluját, kilencévesen. Még a nevén sem mosolyogtam: azon, hogy a szülei, akiknek aranykeretben őrizte a képét, éppen Hófehérkének keresztelték ezt az én kis rémült szerecsenemet. Azokban az időkben — úgy véltem — keresztül-kasul feltérképeztem már a világot, az embereket. Fiaim felnőttek, magamra maradtam. Éltem, életemben először. Hagytam, ringasson a tenger, jó volt, ha a meleg szél felborzolta a bőröm naplemente után, de még jobb, hogy mindez nem emlékeztetett semmire. A sós víz, a napfény kilúgoztak: kikoptak belőlem a szokások, az illem. Az erjedő cukornád édes bódulatában felfedeztem én is a benszülötteket. Szelídek voltak és igénytelenek. Napolajjal kenegettek, megropogtatták köszvényes ízületeimet. És nekem nem kellett semmit kitalálnom. Elég volt
