Irodalmi Szemle, 2002

2002/6 - KÖSZÖNTŐ - L.Erdélyi Margit: Sütő András drámájának interpretációja (tanulmány)

L. Erdélyi Margit

egymást az otthon várakozó férjben, amikor fiát ölében tartva, szemét az útra szegezve magyarázza az igazságszolgáltatás lényegét. A jó „rendre jön el” (154.), a szolgától, Hersétől lefoglalt és tönkretett két fekete lovat a báró felhizlalva fogja visszaszolgáltatni - mondja fiának az apa.

Az illúzió drámai szférájában kialakult dialogikus nyitottság a Kolhaas-Na- gelschmidt-Müller kommunikációs kapcsolatban nagyban befolyásolja ráhangolódásunkat az érezhetően gyorsan bekövetkező tragédiára. Ebben a viszonyulási közegben jut még érvényre néhány más támadó-támogató vagy támogató-támadó magatartásforma is, mint a Vámosé, Manné, Zauneré, Lutheré, akiknek alappozíciójuk, hogy tisztában vannak a bürokrácia működési elvével, s az igazságérzetük mellett és ellenére saját célra szabott önérdekű véleményt interpretálnak a közéleti helyzetről. A vámos, aki eredendően az áldozatok oldalán áll, meggyőzően sajnálkozik felettük, miközben behajtja rajtuk a tronkai báró követeléseit, mert az ő érdeke is szolgálni a hatalmat. Ez a figura egyszerűbb változata annak a már felkészült intellektusnak, amit jogemberként Müller képvisel. Ő tisztában van a hatalom minden rezdülésével, ezeket rafinált módon kihasználva, bölcsen építgeti saját kerrierjét. Visszafogottabb, s egyben kidolgozatlanabb epizódszereplő Mann, akihez külcsönért fordul hősünk, amikor végleges döntésre jut az öntörvényeskedést illetően, s akinek becsületére bízza magát a megíratlan szerződés aláírásával, ugyanis ennek értelmében szinte minden vagyonát eladja neki.

Lisbeth már halott, megszűnt az idill, recseg-ropog az illúziók világa, amelyet Kolhaas minden felismert képtelenség ellenére is építgetett. „Magasztos” eszméi ellenére egy naiv-groteszk hősként várakozott illúziójának megvalósulására, míg a drámai fordulat tragikus, emelkedett hőst nem kreált belőle. A bekövetkezett drámai stáció egyben kulmináció is, megsemmisült világának maradványain az indulat és szenvedély felfokozott állapotában a jámbor és vallásos ember önkényes tettre szánja el magát: rálő a háza körül ólálkodó poroszlóra. Keresztény türelemre már őt bárki is hiába inti, hiszékenysége megszűnt, s imádott Lisbethjének utolsó szelíd üzenetét „bocsáss meg azoknak, akik ellened vétkeztek” (159.) csalódottságában bilincsnek nevezi, és kétségbeesve önvádlóan rekonstruálja újra az asszony halálát: „Kari ... megöltem a feleségemet. Nem lett volna szabad elengednem. A gyávaságom áldozata lett. Egy szelíd asszony ... imádságos kérvénnyel. Odadobtam őt a bitangoknak könyörgésként.” (160.) így - kiesve az Isten kegyelméből -, puskát ragad, csapatot szervez és elindul „arkangyalként” önhatalmúlag igazságot tenni. Meghalt az illúzió is.