Irodalmi Szemle, 2002

2002/6 - KÖSZÖNTŐ - L.Erdélyi Margit: Sütő András drámájának interpretációja (tanulmány)

Sütő András drámájának interpretációja

a sír, a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai...” (128-129.) Ez a túlfűtött szerelmi lobogás, az örömelv teljes elfogadása és megélése azonban a ráérző olvasóban latens módon sejteti a tragédiát.

A fiú, Henrik viszonyulása szüleihez nem különösebben kifejtett a jelenetben. Nincs is rá szükség, hiszen az itt-ott neki szóló szavak a szeretet szavai csupán, némi didakticizmussal is vegyítve, a fiú ugyanis gyerek módjára ajándékot követel, és azt, hogy az apja vigye őt magával mindenhová. Megnyilvánulásaiban Nagelschmidtet modellálja, aki a legjobb barát ugyan, de eszméiben ellentétes meggyőződésű mint Kolhaas.

Mária, a dajka tautologikus figura, hasonlóan viselkedik és beszél mint Lisbeth. „Nem szégyellem, hogy Lisbeth asszonynak lehetek a visszhangja. Mert ő viszont a Krisztus urunké...” (120.) Sütő nyilván az idilli drámai létnek adott nagyobb hangsúlyt azáltal, hogy a két női figura szinte azonos emberi jellemzését nyújtja: hasonló a véleményük az emberekről, erősen vallásosak mindketten, s mindkettejüknek fia van, akikkel gondos anyai szeretettel törődnek.

Herse, Mária fia megbízható embere Kolhaasnak, nem véletlen, hogy a külvilágban ezért megtámadják, s kutyákkal tépetik meg. A gazda lovait védi, amikor életveszélyesen megsebesítik őt. Kolhaast jó gazdának ismerjük; a szolgákhoz, cselédekhez való viszonyulása pozitív, s ugyanaz fordítva is érvényes. Ezért ha jelzésszerű is e kapcsolat leírása a drámában, olyan tényként kezelhető jelenség, amely a főhős interperszonális kapcsolatait erősíti/jellemzi a választott drámai létmód keretében.

Nagelschmidt menekülése a poroszlók elől, s váratlan megjelenése az idillikus drámai térben mintegy sejteti a külvilág valós, kegyetlen arcát, s máris megmutatja, egyelőre konatív jelleggel, a tragikusság nem egy jegyét. Az ő kihívóan bátor magatartása, tömör és kemény stílusa — amikor szinte félmondatokkal mutatja be legjobb barátját, Kolhaast, és a kettejük közti különbséget - erős és önironikus jellemre vall. Kolhaas az erény mintaképe, törvénytisztelő, az igazság jogi érvényesítését akarja, a barátja pedig a „bűnt” pártolja, a törvénytiprást, a lázadást, mert csalódott azokban, akik a jogot, a vallást, a törvényt képviselik. „Itt nem lehet szó sem türelemről, sem irgalomról; a pallosnak és a haragnak idejét éljük, nem a kegyelem idejét.” (123.) — mondja ki egyik vitájuk során. Ebben a drámai világban nem lehet hosszú életű a családi boldogság, az otthon békés idillje, ahogy az egész város által tisztelt lókereskedő, Kolhaas erről meg van győződve. A főhős visszafogottsága, hite és permanens reménykedése, naiv bizodalma a jogrendben, törvényességben és igazságban lesz kiváltója annak a drámai szükségszerűségnek, amely az idill halálát okozza. Az idill halála pedig demonstratíve Lisbeth megsebesülésével kezdődik, majd halálával végződik. A feleség áldozathozatala a férje és annak ún. igazsága érdekében nemcsak hiábavalónak bizonyul, hanem kiváltja a főhős személyes belső világának összeomlását is. A feleség személye volt az az azonosítható erkölcsi magatartás, amelyben hinni tudott, hinni akart, akit „egyszemélyes angyali seregem”-nek (126.) nevezett. A kettejük által elfogadott felsőbbrendű eszmék kapcsán az idill halálának tudomásulvételekor (ez a momentum a tragikusság egyik gócpontja s a dráma egyik kulminációs pontja