Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - Maros András: Csendes kikötő (elbeszélés)
Maros András éjszakája. Aztán másnap reggel nyolckor mégis felkelt — a másnaposságból származó „extra adag lelkiismeret-furdalás”-on kívül semmi egyéb, fizikai fájdalmat nem érzett. Megivott egy csésze kávét, hozzá elropogtatott egy pirítóst, beült az autójába, és hazavezetett. A mindössze harmincméteres, Horvátországra a legkevésbé sem jellemző, homokos partszakaszt két hatalmas szikla fogja közre. Utolsó látogatása óta semmit sem változott. A parton, bokáig érő vízben két falubéli kislány szaladgál, feltehetően az anyjuk az a nő, aki hangos szavakat köpködve üldözi őket. Szétnyitja az egymásnak támasztott, kavicsszemcsés nyugágyak egyikét, főszezonban pénzért bérelhetők, hanyatt veti magát. A közeli dombot fürkészi, melyre ha felmegy az ember, és a falura tekint, csupán a katolikus templom tornya ágaskodik ki a cseréptetők szabályos lejtőjéből. A templomtorony, mely arra csábíthatja a dombról bámészkodó mesebeli óriást, hogy karját kinyújtva, mint egy fogantyút, megragadja, kiemelje a csöppnyi települést a helyéről, és a tengerre helyezze. Sziget lenne belőle. Esetleg kirándul egyet délután felmegy a dombra, és távcsövén keresztül megvizsgálja, milyen a jelenlegi arány az új és régi tetők között. Föntről az is rögtön szembetűnik, hogy az összes házhoz tartozó kis udvaron, kivétel nélkül, szárítókötélen fehér lepedők lógnak. A kikötő utcájával — nevezzük így: Fő utca — eggyel párhuzamosan, a domb felé egy, a többitől merőben eltérő ház áll: háromemeletes, okkersárga épület, aprócska ablakai két oszlopban futnak le az omladozó cseréptető felől. Amikor utoljára járt itt, egy idős néni lakott a legalsó szinten, a zsalugáteren át beszűrődött hozzá a fény, és kiszűrődött a hang: fájdalmasan nyögött, amint nyikorgó ágyán mozgolódott. Beül a kedvenc éttermébe. Rajta kívül nincs más vendég. A németül beszélő pincér alázatosan elé helyezi az angol nyelvű étlapot. Több mint félóra telik el, míg megkapja az ételt. „Alles in Ordnung?”, kérdezi a pincér; a vendég tekintetén rögtön látja, nem erre a látványra adta a rendelést. Alligátor-teknős, ez áll a szótárban a bream szó magyar megfelelőjénél, tegnap ellenőrizte a panzióban, és nyomban elhatározta, ma feltétlenül kipróbálja ezt a furcsaságot. Milyen állat lehet az alligátor-teknős? Fele alligátor, fele teknős, keverék állat, mint a kentaur? A szótár fölött gondolkozva eszébe ötlött az az egyetlen állat, amelynek valami miatt megtanulta a latin nevét — naja nigricolis: köpködő kobra. A közönséges keszeg elfogyasztása után bemegy egy vegyesboltszerűségbe, hogy viaszt vásároljon — még ha csak néhány napról van is szó, zavarja, hogy szállásadójánál a függöny gurgúlái akadoznak a sínen. A boltos először nem érti, mire van szüksége, aztán egyszer csak úgy tesz, mintha értené, és ide-oda csapkodja a fejét, jelezvén: nincs. A magát vegetáriánusnak valló házinéni fogadja a hatalmas fabútorokkal berendezett nappaliban. Fürgén csoszog a hölgy, kezében egymásba rakott mosatlan tányérok, a legfelsőn a corpus delicti: zaftban úszó húsdarab, színéből ítélve: marha. A vendég mereven a tányérra szegezi pillantását, majd a házinénire mosolyog, aki a leleplezéstől zavarba jön, és a férje nevét harsogja, közben a kikötő felé hadonászik.
