Irodalmi Szemle, 2002

2002/6 - Ferenczy Viktor versei (Akribín antirím, Gondolatok, Jövőnk, Könyörgés) és prózája (Teljes tudatában az összes pillanat egyediségének, lovagok és lovagrendek, 36 gonosz fejtetőn állva, Önéletrajz, Fa)

Ferenczy Viktor prózája

Nem láttam semmit, csak éreztem a látást. A Semmi látása határtalan élvezettel töltött el. Nem volt sem fekete, sem fehér, még csak színtelen sem. A s-e-m-m-i hangzókból megalkottam életem első hangsorát. Elsőként adtam nevet annak, aminek utoljára kellett volna.

Meghatározatlan ideig bambultam a semmibe - egészen addig, míg el nem fogott egy ugyancsak meghatározatlan, nyomasztó érzés. Hirtelen előttem termett egy dolog - kerek, öt nyúlvánnyal. Nem tudtam mihez kezdeni vele, kicsit talán meg is ijedtem, azt akartam, hogy tűnjön el. Erre eltűnt. Beszüntettem a látást, majd újra előidéztem. Azt kívántam, hogy újra lássam azt az ötágú valamit, és újra láttam. Kívántam, hogy legyen még egy ilyen előttem, s kívánságom teljesült. Többet is kértem volna ebből a dologból, de hiába, több nem jelent meg belőle. Ezzel a kettővel viszont azt csinálhattam, amit akartam. Váratlan felfedezéseim sorozatától meghatározatlan hőmérsékletre túlfűtött kísérletező kedvem buzgalmától hajtva most csak a nyúlványokat akartam eltüntetni. Sikerült.- Kéz - gondoltam, és újra eltüntettem a kezemet.

Most másfelé néztem, és megláttam két, a kézhez hasonló valamit. A hasonlóság csak annyi volt, hogy ezeknek is öt nyúlványuk volt. Azt kívántam, mozduljanak meg. Az egyik felemelkedett, előrelódult, aztán újra lesüllyedt, a másik ugyanezt csinálta, aztán megint az előző ismételte meg az érdekes mutatványt. Parancsomra azonnal abbahagyták a mozgást, s mint eredetileg, egymás mellett maradtak kinyújtva. Nekik a „láb” nevet adtam.

Látásomat megint másfelé irányítottam, és észrevettem, hogy ez már nem az a semmi, ami az előbb volt - most már néhol kék volt, néhol zöld, a lábam pedig egy fekete valamiről — amit földnek neveztem el — emelkedett fel, majd süllyedt rá vissza. És megteremtettem a színeket, az eget és a füvet.

Mivel érdekelt, hogy a füvön, az égen és a színeken túl van-e még valami más is, aminek nevet adhatok, megint azt kívántam, hogy mozogjanak a lábaim. Parancsom teljesülésének következményeként elkezdett felém jönni a föld, a fű, az ég és a színek. Nagyon élveztem, csak az töltött el némi szomorúsággal, hogy tekintetem irányváltoztatásával mindez távolodni kezdett tőlem. Ezért inkább csak arrafelé néztem, amerről közeledtek felém.

Közben pedig szakadatlanul záporozott elmémbe jegyzettömbről letépett, tartalommal és névvel ellátott lapokként a felismerés, új értelmet és irányt adva létemnek. Éppen a Honnan van ez minden? kérdéssel foglalkoztam — ami valamivel később felállított vallásom alapjául és cáfolatául szolgált -, amikor megállt előttem egy barna valami. Vagyis hogy én álltam meg, de ezt persze nem tudtam, csak később vettem észre, amikor már a fát vizsgáltam. Ennyire közel még soha nem jöttek hozzám a tárgyak. Kezemmel és lábammal is nyugodtan megérinthettem volna. S meg is érintettem. Tapintása durva volt, nem tetszett. De mert ott álltam előtte, és nem tudtam kitérni előle, el kellett viselnem jelenlétét. A fa ridegsége és mindent felölelő, látásomat telítő közelsége szomorú, már-már örökké tartó egyhangúságba kergetett, ahol ezt az állapotot egyetlen dolog volt felhatalmazva elviselhetővé tenni, s ugyanez volt hivatott kiszabadítani a fa fogságából is. Miközben gondolkodtam, észrevettem, hogy az ég többféle kék tud lenni, sőt fekete is. A két szín keverékét