Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - Ferenczy Viktor versei (Akribín antirím, Gondolatok, Jövőnk, Könyörgés) és prózája (Teljes tudatában az összes pillanat egyediségének, lovagok és lovagrendek, 36 gonosz fejtetőn állva, Önéletrajz, Fa)
Ferenczy Viktor prózája lovagok és lovagrendek, 36 gonosz fejtetőn állva Képek kergetik egymást agyamban, megtörténtek, s olyanok, melyek megtörténhettek volna. Pulzusom lassul, vérnyomásom és testhőmérsékletem egyenletesen süllyed. Gondolataim csapongók, de tiszták. A fal szürke, a bútorok meg porosak, de egyik sem tud érdekelni. Zavarna, ha tisztaság lenne körülöttem, akkor minden az új, a friss érzését keltené bennem. A jobb felső sarokban pókhálót látok, szélén egy közönséges házi zugpókkal. Világéletemben undorodtam ezektől a nyolc szőrös lábukkal mindenhez hozzátapadó ragasztófröcskölőktől. Most viszont inkább érdekesnek és örökkévalónak tűnnek. Próbálom beélesíteni látásomat, hogy egyetlen mozdulatáról se maradjak le. Negyed percig érdekel, utána behunyom a szemem, mert egy másik érzés kelti fel figyelmemet. A légy az orrom és a szám körül bóklászik, bedugja szemeit orrlyukamba, az ide-oda áramló friss-használt légáramlattal nem tud mit kezdeni. Felmegy a szememig, átmászik megritkult szőrzetemen és mozdulatlanná dermed a szemhéjamon. Próbálom nem mozgatni lassan fölöslegessé váló üveggolyóimat, nehogy elijesszem. Kezdem úgy érezni, hogy ez a rovar hozzám tartozik, és egyáltalán nem zavar, hogy élete nagyobb részét valószínűleg egyszer volt élőlények rothadó tetemein vagy pöcegödrök híg szarán lakmározva töltötte. Mivel nem talál semmi érdekeset, és a csípát sem találja ehetőnek, tölcsérszerű pofájával itt-ott csókot lehelve arcbőrömre, lerohan a nyakamig, utána elszáll. Életem során nem tűrtem meg semmiféle rovart a testemen - legfeljebb a hangyákkal játszadoztam el néha, mielőtt összeroppantottam volna őket -, ha hozzájuk is értem, addig dörzsöltem utána a kezemet a ruhámhoz, amíg biztosra nem vettem, hogy eltűnt róla a „rovarszag”. Hogy a francba juthatott valakinek az eszébe, hogy feltalálja a lázmérőt?! Soha nem néztem utána, hogy ki és mikor vétette ezt. Utánanézhettem volna! Akkor most tudnám. Nem mintha valamit is számítana és változtatna a dolgomon. Egyik földrészen sem voltam, Európát kivéve természetesen. Mindegyik érdekes, és mindegyiket megnéztem volna, de soha nem tudtam választani, melyik érdekel a legjobban. Ha valaki mondta volna, hogy: oda menj!, akkor oda mentem volna, de így én voltam a szamár, előtte négy kontinensen négy szénaboglyával. A végén éhen haltam - nem először és nem is utoljára -, és már nem tudott érdekelni, annyira sem, mint a poros bútorok, szürke falak. Nem hagytam magam után semmi maradandót, elföldelésem után senki nem fog rám emlékezni - mondjuk 10... vagy inkább 20 év múlva -, persze a közeli barátokon és rokonokon kívül. Nem baj. De azt a gyereket sajnálom, legalább a nevemet továbbvitte volna... Melegem van, kicsit ki kéne takaródznom. Hé, valaki! Húzzátok már le rólam ezt a rohadt paplant! Nem halljátok?! Megfőlök, úgy érzem magam, mint a
