Irodalmi Szemle, 2002

2002/6 - Ferenczy Viktor versei (Akribín antirím, Gondolatok, Jövőnk, Könyörgés) és prózája (Teljes tudatában az összes pillanat egyediségének, lovagok és lovagrendek, 36 gonosz fejtetőn állva, Önéletrajz, Fa)

Ferenczy Viktor prózája

Teljes tudatában az összes pillanat egyediségének

A nap már régen tizennyolc fokkal a látóhatár alá csúszott, az ablakok is behúzták vásznukat. A sikátorokban kocsonyaként végigremegő alakok csak az úttest csúf kinövésének tűnnek. Nem többek az árnyékuknál, ami a nagy szünetenként elszórt utcai lámpák fényhányásánál megszületik, majd az összeokádott territóriumból kikényszerítve újra elenyészik. Néha egy-egy részeg tűnik fel - vándorló, többször kifröcsögő pattanás... Tartalmát utcákra, házak falára szórja, s önelégülten gondol rá, hogy másnap a megjelölt helyeket felkeresve, milyen látvány tárul majd szeme elé. Egy lélegzetvételnyi időre átfut az agyán, lehet, hogy szégyellni fogja magát, de aztán undorodva veti el ezt a gondolatot, ahogy ezt egy nyáladzó, sörtés bőrű, puha testű féreggel tenné.

Ránézek digitális, pirosán fénylő számlapú órámra /állandó helye az éjjeliszekrényem/. 23 : 23 — Milyen szerencsés vagyok — gondolom —, hogy éppen ebben a pillanatban kényszerítették agyam idegsejtjei fejemet, s benne megbúvó szemgolyóimat arra a meghatározott irányú mozgásra és forgásra, melynek végső célja a tudásvágytól hajtott, léleküdítő megismerés. Gyönyörű szám, és mindennap csak egyszer van ilyen. A legnagyobb szám, amikor az óra és a perc ugyanannyi lehet. Kevés embernek adatik meg, hogy ezt a pillanatot békésen, egy óra számlapját bámulva élvezze ki élvezve. És rettegve - akármelyik pillanatban átugorhat a szám, és akkor vége, a mai nap sem volt érdemes az életre. Legalább számolni kezdtem volna, amikor a perc kezdődött, akkor most nem érhetne sokkal egybekötött meglepetés a leteltével. Kiver a veríték, szívritmusom és légzésem felgyorsul, látószervem pedig egyre mohóbb, önmarcangoló perverzitással fogadja be a tárgy által kibocsátott eidolokat.

Mi lenne, ha az idő - közben az óra simán, puhán, zajtalanul, minden feltűnést kerülve egy perccel odébbsiklott — egyszerűen megállna, s örökké 23 : 23 maradna, állandóan álló, állandósult állandóvá állna be. Örökké 19 éves, 8 hónapos, 5 napos, 8 órás, 53 perces kora vén, potencionális, torz elvű öngyilkos maradnék - pontosabban addig, míg fájdalommentes önpusztító próbálkozásaim valamelyike nem sikerül.

Mert ki bírná ki az örök sötétséget: AZ ÖRÖKKÉ TARTÓ SÖTÉTSÉGET!! Börtönbe zárt, nyavalyás kis lényekként álmodoznánk a Napról, s annak rákkeltő ultraibolya sugárzásáról. Legendaként, meseszerű mítoszként terjednének utódaink közt - akik valami csoda folytán képesek elérni az ivarérettséget- a NAPRÓL szóló ősi történetek.

Újra rápillantok az órára: 23 : 59 — a nap utolsó perce. Most valamit tennem kéne gyorsan! Lehunyom a szemem, s központi idegdúcomat 93%-os savval maratva próbálom megtisztítani a sok fölösleges mocsoktól.