Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - Bárczi Zsófia: A keselyű hava (novella)
A keselyű hava Egy jó óra múlva már barátnője lakásán üldögélt. A gróf látogatásairól beszélgettek. Talán magának se merte bevallani, hogy mitől fél, de úgy tűnt, barátnője így is megértette.- Hát nem tudom, Irma - merengett az illatos tea fölött a másik asszony - Az egész nagyon furcsa. De tény, hogy mielőtt meghaltak volna, Hermin is, Frida is a grófot jelölték meg örökösként a végrendeletükben. Tudod, nekik sem voltak rokonaik - nézett elgondolkodva Irmára. Aznap éjjel Irma nyugtalanul hánykolódott. Álmában egy hatalmas keselyű üldözte, s ő hiába menekült volna haza, füstté váltak körülötte a falak. Reggel, mikor felébredt, már tudta, hogy mit kell tennie, Barátnője lakásáról egyenesen az ügyvédhez sietett, s mikor egy óra elteltével kilépett irodája ajtaján, hosszú idő óta először újra jól érezte magát. A hazautat legszívesebben végigtáncolta volna. Már nem zavarta háza ravatalszaga, sem az örökös félhomály, ami a gróf első vizitációjakor telepedett meg a tágas szobák zugaiban. Derűsen várta a gróf következő látogatását. A gróf jött is nemsokára, szokott makulátlan fekete öltönyében, tükrösre fényezett cipőben.- Hogy van ma, Irmácska, kedves? - mosolygott negédesen az asszonyra, miután az aranyozott kávéscsészével bal kezében letelepedett a fotelbe.- Köszönöm kérdését - válaszolt kimérten az özvegy hála az égnek, remekül. A gróf kérdőn felvonta a szemöldökét, és Irma asszony legszívesebben hangosan felkacagott volna.- De térjünk a tárgyra, drága Jencikém - húzott elő egy vaskos papírköteget a köténye zsebéből. - Mi tagadás, maga az utóbbi időben sokat segített nekem. És hát tudja - folytatta a horgolt terítő rojtjaival babrálva -, nekem nincsenek gyerekeim. Mostanában olykor elővett a gyengeség, hiába, ez már a korral jár.- Irmácska, maga még mindig fiatal, ne is beszéljen nekem a korról, kérem- mormogta a gróf, de ahogy Irma felnézett, látta, hogy a szemében sárga lángok táncolnak.- Ó, nem, ne szépítsük - intette le az asszony hamiskásan. - Mi tagadás, ideje volt már elgondolkoznom a végrendeletemen. És erre maga ébresztett rá — nézett most egyenesen a gróf lángoló szemébe. A szobában teljes csend honolt, csak néhány izgága porszem lejtett táncot a félig bevont elsötítő résén áttörő esti fényben.- Úgy gondoltam - vett mély lélegzetet az özvegy -, hogy mivel úgysincsenek rokonaim, halálom után magára hagyom mindenemet. A gróf feszülten ült a fotelben, és már eszében sem volt félbeszakítani az öregasszonyt.- De aztán - somolygott Irma a kávéscsészéjébe - más elhatározásra jutottam.- Valóban? - kérdezte a gróf közönyösnek szánt hangon, a fotel karfáját simogatva.- Úgy bizony - felelte Irma. - Végiggondoltam az életem, és rádöbbentem, hogy milyen szerencsés ember vagyok. Nyolcvan boldog évet éltem le ezek között a falak, ezek között a bútorok között - intett körbe. - Már nincs
