Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - Bárczi Zsófia: A keselyű hava (novella)
Bárczi Zsófia megszólalt a kapucsengő. Irma nyugtalanul átfordult a másik oldalára, de a váratlan látogató csak csengetett tovább, s az először bizonytalan, reszketeg hang egyre erőszakosabban hatolt be Irma hálószobájának meghitt mélyébe. Aztán egyszer csak, mintha a csengő rádöbbent volna, hogy hisz őt előző nap kikapcsolták, a kellemetlen zaj elült. Pár másodperc múlva léptek csikordultak a murván, s Irma asszony szeméből végképp kiröppent az álom, mikor immár a konyha ajtaján hangzott fel a határozott kopogás. Irma korát meghazudtoló fürgességgel ugrott ki az ágyból, s torkában dobogó szívvel indult az ajtó felé, hogy szembenézzen a hívatlan vendéggel.- Jó napot, Irmuska! - köszönt a fekete öltönyös, gyér hajú, meghatározhatatlan korú férfi, mikor kinyílt a konyha ajtaja. - Isten éltesse születésnapján - tette még hozzá, kivillantva műfogsora hófehér mosolyát. Irma asszony hátán- ki tudja miért - a kenetteljes hang hallatán végigfutott a hideg. Az ajtóban nem más állt, mint a városka büszkesége, egyetlen arisztokrata lakosa, az angol királynő levelezőpartnere, a svéd trónörökös kuzinja, Alsó- és Felsőszentgellérti Nemes Kováts Jenő, mindenki Jencikéje, s legkiváltképpen az öregasszonyok támasza. A gróf úr egy műanyag tálcát tartott a kezében, afölött mosolygott negédesen.- Hogy jutott be? - hápogott a még mindig döbbent özvegy. De a gróf elengedte a füle mellett a kérdést, s mintha csak szívélyes invitálásnak tenne eleget, gyengéden félretolva a küszöbön álló asszonyt, belépett a lakásba.- Valóban gyönyörű - nézett szét a konyhában, de a tekintetét nem kerülte el a szalon félig nyitott ajtaján át látszó intarziás almárium sem. - Ezt kegyednek hoztam. Egy kis sütemény - fordult újfent a háziasszonyhoz.. - Azt beszélik - folytatta aggódó arckifejezést öltve -, hogy mostanában betegeskedik. Ejnye-bejnye, szépasszony, pedig hát a századik születésnapján együtt fogjuk ropni a csárdást, úgy ügyeljen a becses egészségére - fenyegette meg tréfásan az egyre hüledező öregasszonyt a gróf.- Dehogy betegeskedem! - tért végre magához Irma asszony. — Kitől hallotta ezt a hülyeséget? - vetette oda, miközben idegesen cigaretta után kotorászott a fiókban. Mikor sikerült rágyújtania, megnyugodott végre. Szemügyre vette a konyhában álló férfit, a semmitmondó vonásokra maszkként feszülő mosolytól egészen a tükörfényes cipője orra hegyéig. A gróf, amennyire csak Irma fel tudta idézni, mindig ugyanilyen volt. Mintha az évek során egyáltalán nem öregedett volna. A haja már akkor is gyérült, mikor Irma még a város ünnepelt szépségei közt keringett az egykori fényes bálokon, s az arcán még most, ötven év elteltével sem vájt árkokat az idő. Irma szívét összeszorította a félelem.- Hogy kegyed még mindig milyen szép - nézett a szemébe a gróf. - Nyugodtan letagadhatna vagy húsz évet a korából. Semmit nem változik.- Maga sem — nyögte ki Irma.- Talán üljünk le a szalonban! - Intett a félig nyitott ajtó felé a gróf. - Szívesen elkortyolnék a társaságában egy kis kávét. Irma asszony erőt vett magán, és miután vendégét hellyel kínálta a szalon süppedő foteljeinek egyikében, visszatért a konyhába, hogy jó háziasszonyhoz
