Irodalmi Szemle, 2002
2002/5 - TALLÓZÓ - Keserű József: A monográfia mint anomália és provokáció
TALLÓZÓ van, nem zárjuk-e ki megszólalásunkat az érvényesnek mondható beszédmódok köréből? A fő gondot azonban mégsem a diskurzusok keverésében kell látnunk (egyes erre való törekvések nagyon is életképesek lehetnek — lásd például Jaussnak De Mán felőli újraértését mint a hermeneutika és a dekonstrukció párbeszédére tett kísérletet), hanem a módban, ahogyan Németh a különböző belátásokon nyugvó olvasási stratégiákat keveri. A regiszterkeverő beszédmód, ami Németh szerint az autoritatív olvasatot hivatott elkerülni, nála esetenként önellentmondásokhoz vezet. Elegendő, ha csupán a legszembeötlőbb példára hivatkozunk: a monográfia írója többször reflektál a nyelv(iség)re mint a megértés és az értelmezés előfeltételére, eszerint írása „az irodalmi műalkotást hangsúlyosan mint nyelvi tényt kívánja explikálni.” (22. o.) Érveléseiben mindamellett jelentős teret enged a referencialitás hangsúlyozottan nem nyelvi kategóriájának, valamint az ebből származtatott posztreferencialitásnak. Ez utóbbi fogalom a könyv utolsó fejezetében bukkan föl, ám a terminus kifejtetlensége, magyarázatának homályossága indokolatlanná teszi használatát. Elképzelhető, hogy egy, itt még kiforratlan koncepció részét képezi majd. Erre utal a fejezet „implicit zárlata”: „Legyen a posztreferencialitás a még nem tárgyiasult szövegek titka.” (246. o.) Ami azonban még ennél is zavaróbb, az magának a referencialitás fogalmának a tisztázatlansága. Hiszen egy szöveg referenciáját egyaránt meglelheti az empirikus valóságban vagy egy másik szövegben is. A referálás aktusa kontextus- és befogadásfüggő, ezért a szöveg referenciájáról való beszéd a fogalom egyértelműsítéséért kiált. „Egyszerűen a szöveg referenciájáról beszélni — mintha csak ez a szöveg tulajdonsága volna — legalábbis félrevezető.” (Kálmán C. György) Referencialitáson Németh — feltehetőleg — egy szöveget megelőző valóságmezőt ért. Erről árulkodik az a törekvése, hogy szövegen kívüli komponenseket vonjon be az értelmezésbe. Állítása szerint „az életmű szövegeit is (megpróbálja) a szerző életrajzával párhuzamba vonni.” (11. o.) Az empirikus szerző előtérbe kerülése meglepően mégsem eredményezi az utópozitivista életrajziság „burjánzását”. A megelőlegezettekkel szemben inkább az olvashatóságnak a szerzőre történő kiterjesztését kísérli meg, a szerzőt szövegként gondolva el. Meglehet, e gesztusra egy (fentebb már említett) probléma készteti, annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy „mi a tárgya a Talamon Alfonzról szóló monográfiának?” (21. o.) Hogy a kérdés nehezen megválaszolható, az a könyv első „negyedében” felvázolt kontextusokból is kitűnik. A Referenciális elméleti kontextus a szerző életrajzi adatairól ad számot. A Textuális elméleti kontextus annak a diszkurzív térnek a felvázolására tesz kísérletet, amely hatékony elemzői szempontokat nyújthat Talamon szövegeinek értelmezéséhez. E fejezetben valójában Németh Zoltán egy korábbi tanulmányát (Kritika és interpretáció) olvashatjuk viszont, amelyben néhány elméletíró gondolatrendszerének kivonatolt áttekintését nyújtja. Az elméleti belátások ilyetén (az értelmezendő szövegtől elszakított) bemutatása azonban nem tűnik szerencsés megoldásnak, egy monográfia keretein belül különösen nem. A harmadik kontextus — A „(cseh)szlovákiai magyar" irodalom kontextusa — egyik eleme nem
