Irodalmi Szemle, 2002
2002/5 - TALLÓZÓ - Keserű József: A monográfia mint anomália és provokáció
TALLÓZÓ véletlenül került idézőjelbe, hiszen itt egy — elsősorban nem irodalmi — konstrukció „örökségével” kellett a monográfiaírónak szembenéznie. Hiszen, ha elismerjük az egységes magyar irodalom különféle rendszereinek (kánonjainak) létjogosultságát, azt semmiképpen sem származtathatjuk földrajzi vagy politikai szempontú meglátásokból. Németh Zoltán rámutat arra, hogy Talamon prózája nem mutat folytonosságot a vele azonos „szellemi térben” mozgó alkotók egyikével sem, így fölöslegessé válik — Talamon esetében legalábbis — a „(cseh)szlovákiai magyar” irodalmi kontextus fenntartása. Ez a felismerés készteti a monográf üst, hogy felrajzolja az életmű negyedik (lehetséges) kontextusát, amelyet A magyar irodalom kontextusának nevez, hiszen, mint mondja: „A talamoni prózapoétika a magyar irodalom kontextusán belül kaphatja csak meg az őt megillető értelmezői gesztust.” (65. o.) E fejezetben áttekinti az „évtizedforduló” magyar prózájának főbb törekvéseit, és kitér a kánonképződés visszásságaira. Éleslátása, tárgyi tudása, érvelésének meggyőző ereje a fejezetet hitelesebbé teszi és (véleményem szerint) a többi fölé emeli. Sajnálatosnak tartom viszont, hogy Talamon helyét e kontextusban csupán egy, a strukturalizmus hőskorát idéző táblázat szűkre szabott keretei között áll módjában bemutatni. (64. o.) Németh Zoltán könyvének fő erényét — amint az az eddig elmondottakból is kitűnhet — nem a kontextusok „feltérképezésében” látom, sokkal inkább magukban az elemzésekben. Noha nem törekszik fejlődésvonal megrajzolására, nem összpontosít a változások, módosulások megragadására (ahhoz tartja magát, hogy a különböző szólamok egymástól függetlenül képezik az alkotói oeuvre-t), mesterien képes megragadni a talamoni próza sajátszerűségét. Az elemzések plasztikusak, túlnyomó többségük következetes fogalmi nyelven közvetíti az esztétikai tapasztalatot, s ez még akkor is elmondható, ha állandóan egyfajta disszeminatív olvasásra (s ezzel a jelentés lebegtetésére), valamint a diskurzusok keverésére szólítanak fel. A reflektált és a színre vitt olvasási stratégiák között tehát mutatkozik némi eltolódás. A „diszkurzuskeverés” ugyanis valójában az olvasásmódok meghatározott körének aktivizálását jelenti, s ezek jól megfigyelhetők és leírhatók az elemzések szemrevételezésekor. Az értelmezői szempontok (nyelvek) között előkelő helyet foglal el a név problematikájának foucault-i és barthes-i diskurzusa, valamint a pszichoanalízis és a narratológia egyes belátásai. Mindez azonban alárendelődik a szöveg polifóniáját szem előtt tartó, alapvetően figuratív, tehát trópusok irányította, „a nyelv retorikai mozgásaira” koncentráló „többirányú olvasásnak”. Ennek az olvasásmódnak legfőbb hozadéka, hogy módszereit, elemző eljárásait folyamatos reflexiónak veti alá, és ezáltal az értelmezés folytonos visszaolvasására szólít fel. (232. o.) Ha — eleget téve a kérésnek — most visszaolvassuk a monográfiaíró előfeltevése kapcsán felmerült kérdéseket, válaszunk az lehet, hogy a több nyelvvel párbeszédre képes beszédformák csak akkor minősülhetnek értékesebbnek a monologikus diskurzusoknál, ha nem keverednek feloldhatatlan ellentmondásokba, s nem oltják ki ezáltal egymást. Ott, ahol Németh Zoltán szövege ezt el tudja kerülni, rendkívül hatékonynak mutatkozik. A madarász halála című Talamon-szövegnek például hét olvasatát nyújtja. De ez már
