Irodalmi Szemle, 2002
2002/5 - TALLÓZÓ - Keserű József: A monográfia mint anomália és provokáció
TALLÓZÓ nem irodalmi — tényezők is, mint a könyvkiadás. Ebből a szempontból tekinthető jelentős vállalkozásnak a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó Tegnap és Ma címmel 1994-ben útnak indított monográfiasorozata. A szerkesztői intenciók alapján a sorozat elsődleges célja a tájékoztatás, annak lehetővé tétele, hogy az olvasó képet alkothasson magának „a magyar kultúra sokszínűségéről, a különböző irányzatok kölcsönhatásáról és feszültségéről.” Az elmúlt hét év távlatából elmondható, hogy a vállalkozás sikeres (volt), hiszen hiánypótló monográfiák születtek immár klasszikusnak számító szerzőkről (Ottlik, Mészöly, Esterházy, Nádas). Ugyancsak örvendetes, hogy az utóbbi időben mind gyakrabban képezték elemzés tárgyát azok a szerzők is, akik az elmúlt időszakban nem részesültek az őket megillető figyelemben (pl. Tőzsér, Székely). Monografikus feldolgozásuk kétségkívül előremozdította kanonizációs esélyüket. Legújabban az utóbbi évek magyar prózájának figyelemre méltó jelenségeként számon tartott Talamon Alfonz került ily módon „kánonközeli” pozícióba. A monográfia írójának, Németh Zoltánnak (csakúgy, mint elődeinek e téren) elsősorban a monográfia műfaji kódjaiból adódó nehézségekkel/kihívásokkal kellett szembenéznie. Mivel egy monográfia egyaránt szól(hat) az adott szerzőről és a szerző műveiről, fontos mozzanattá válhat a biográfia és a műelemzés aránya, és ezzel összefüggésben az empirikus és az implikált szerző közti különbségtevés. Másrészt a monográfia inherens műfaji kötöttségeinek köszönhetően sugallhatja a lezártságot, egy esetleges konszenzus meglétét a tárgyalt szerző művészetének megítélését illetően. így mindenekelőtt annak tudatosítása válik fontossá, hogy a benne foglalt értelmezések jelenhez kötöttek, és a későbbiek során szükség szerint revideálhatóak. Nem véletlen tehát, hogy Németh Zoltán könyvének fő kérdésvonalai éppen e belátások mentén lesznek feltárhatók. Könyve előszavában a szerző megelőlegezi előfeltevés-rendszerének központi gondolatát, miszerint a monográfia „sokféle nyelven, regiszteren” szólal meg, és a „diszkurzuskeverés műveleteihez” folyamodik. Nem sokkal később John D. Caputóra hivatkozva fejti ki a módszerének lényegét: „...ha (az olvasó) képes magát olvasóként átadni a végtelen szemiózis ’keresztbe-inszeminálásá- nak’, akkor olyan ’eldönthetetlenségi együtthatóra’ tehet szert olvasatunk, amely kizárhatja autoritativ jellegű olvasatunkat, s lehetőséget, ’reményt’ adhat arra, hogy saját szövegünkben is ’sok különféle nézőpont egymást termékenyítő dialógusa’ fog generálódni.” (21. o.) Ennek megfelelően Németh igyekszik minél több szólamot bevonni az értelmezés körébe, erről árulkodik a rendkívül sokszínű jegyzetapparátus is. A választott eljárás azonban lényeges kérdéseket von maga után. Elsősorban azt, hogy a sokféle diskurzus vajon tényleg termékenyíti-e egymást? A legkülönfélébb hagyományokból eredő (egymással sok esetben dialógusra sem képes) értelmezői nyelvek összekeve- redhetnek-e anélkül, hogy ez egyfajta bábeli zűrzavarhoz vezetne? Nem válik-e a módszer éppen a keveredés folytán az interszubjektív megosztható- ság gátjává? Hiszen az értelmezés „sikere” nagymértékben az értelmezői nyelv hatékonyságának, illetve előzetes választásának függvénye. Ennélfogva kérdéses: ha nem ragaszkodunk egy explicitté tett olvasási stratégia fogalomrendszeréhez, vajon nem sérül-e végzetesen diskurzusunk konzisztenciája? S ha ez így
