Irodalmi Szemle, 2002
2002/5 - Papp Tibor: Régi öregek (regényrészlet)
Papp Tibor illeszkedve nehezen ébredő, hajnal előtti hangulatunkhoz. A házból kilépve kristályszemcsés téli hideg várt ránk, a levegő is keménynek tűnt, mintha megfagyott volna. Szerencsés napokon az égbolt fekete bársonnyal bélelt kupolaként őrködött felettünk, ráncaiban a csillagok fényesen mutogatták magukat, de a hideg apró kövekké fagyasztotta őket, fényükben nem volt melegség, élettelen tűz világított belőlük. Minél tisztább volt az égbolt, annál erősebben támadta a falut a fagy. Lábaink alatt az udvar homokja is kopogott, és minden régi lábnyom kővé keményedett. Felhős-ködös napokon, amikor a köd barikádja állta utunkat, a hideg hidegebb volt, fázott a kezünk, a lábunk, és a templomban ülve a fagyos levegő lentről kúszott föl a nagykabát alá, vékonyan, megtámadva a hátunkat, a derekunkat. Ilyenkor belülről is fáztunk. A havas reggeleknek már karácsonyi íze volt. Különös szépségélményt nyújtott a hajnal előtti szikrázó hidegben a fekete éjszaka összecsengése a fehér hótáblákkal, az utcai hókupacokkal, a kerítés tetején egyensúlyozó hóhurkákkal, a fákon toliként pihenő hócsomókkal, a tereket borító hószőnyegekkel. Mélyfekete abrosz volt a világ, fehér kocka- és törékeny fehér csipkedíszítéssel. Ha éjszaka esett a hó, a járdák is szüzek voltak, nem csúsztak, simának tűntek, de tudni kellett, hol milyen akadályra kell számítani. A letaposott hó viszont síkos volt, az öregek különösen félték tőle, főleg ott, ahol a háztól távolodva lejtett a járda. Már a hatórai kezdés mutatta, hogy a roráté több, mint egy hétköznapi kismise. Éjnek éjén kellett nekivágni a templomba vivő útnak, amikor csak egy-egy gyér utcai lámpa hunyorgott, amely alatt úgy feszített a villanypózna, mint egy ünnepre felkötött sárga nyakkendő. Úgy csorogtak a templomba minden irányból a falusi hívők, mint víz a ciszternába. Aki egyedül indult el, hamar társra talált egy kisajtón kilépő, szintén templomba igyekvő, melegen beburkolt lélekben. Ahogy közeledtek a templomhoz, úgy nőtt a csoport. Én különösen örömömet leltem abban, amikor hozzánk csatlakozott valaki, többnyire idősebb asszony, aki Dicsértessékkel köszönt, s mi is Dicsértessék az Úr Jézus Krisztussal válaszoltunk. Ha a papnak köszöntünk így, akkor az azt felelte, hogy Mindörökké Ámen. A felnőttek apró, lényegtelen dologról beszélgettek útközben. A templomban a hideg, a felvirágozás, az adventi lila meg a már karácsonyt köszöntő díszítés a belépőt azonnal átemelte hétköznapi valóságából a reményteljes, ünnepet váró világba. Ilyenkor a templom hangulata boldogságot, örömet sugárzott. A hangulat tetőpontja az volt, amikor felhangzott a Harmatozzatok égi magasok kezdetű adventi ének. Nekem ez volt az advent emblémája, mely mint egy vékony, égtől földig elcsorgatott üvegpálca szikrázott a gyertyák fényében. A nagymamák a háború előtt Vállajon mintha többet dolgoztak volna, mint a nagytaták, sürögtek-forogtak a konyhában, állatokat etettek, tyúkot vágtak, akkor is tettek-vettek, amikor férjeik a kerítésre könyökölve beszélgettek a szomszéddal. Csak szürkület után jutott nekik a nyugalomból. Olyankor otthon félrehajtott fejjel ültek a széken, és ajkukat mozgatva hangtalanul imádkoztak. Napközben is számon tartottak minden harangszót, s halkan motyogva elmondták, csak úgy maguknak, hogy kezdődik a kismise vagy a délutáni vecsernye (erről mi, gyerekek sokszor ellógtunk korcsolyázni, csavarogni, fürödni, ami persze gyakran hazai fenyítéssel végződött, mert valamilyen
