Irodalmi Szemle, 2002
2002/5 - Papp Tibor: Régi öregek (regényrészlet)
Régi öregek mondta az öreg, engem itt nem látsz többet...), bár hívő volt, minden vasárnap a rádióban hallgatta a nagymisét, hálóingben, közben felügyelt a konyhában fövő töltött káposztára, kedvenc ételére, amit félig főve szeretett igazán, és elvégezte a vasárnapi nagymosakodást. Amikor ránk, gyerekekre kellett vigyázzon, akkor odaültetett bennünket a díványra, ő pedig nekünk háttal mosakodott. Amikor enyhén terpeszben álló lábakkal előrehajolt, rövid hálóinge megemelkedett, s hátulról, mint a falióra súlyzója, megjelentek a heréi, csúsztak lefelé, egyre láthatóbbá lettek, aztán felemelkedtek a láthatatlanságba. Nem volt szabad nevetnünk, majd megfúltunk az erőlködéstől, hogy visszatartsuk jókedvünket. Nagyon szigorú ember volt, s ráadásul a közös felelősség híve. Minden gyereknek vigyáznia kellett a másikra, hogy egyikőjük se viháncoljon. Ha vendég volt a háznál a háborús időkben, amikor is négy-öt unokát kellett fegyelmeznie, szintén a díványra ültetett bennünket, s ő egy széken húzódott meg a dívány végénél, egy rövid nyelű korbáccsal a kezében. Ha a megengedettnél nagyobb volt a mozgás, ha magasabbra csapott a gyerekek hangja a kelleténél, akkor szinte oda se nézve, egy mozdulattal végigcsapott az ostorral a gyereksoron. Nagyot szisszentünk, de a sírást még a legkisebbek is magukba nyelték. A fekete kendős, hajlott hátú nagymamák voltak az egyház pillérei, mindennap részt vettek az októberi ájtatosságon, tagjai voltak a rózsafüzér-társaságnak, naponta elimádkozták a rájuk eső passzust, decemberi sötét reggeleken rorátéra jártak, s vittek minket is a kopogósra fagyott síkos, havas járdán. A gyerekek számára az adventi hetek jelentették a vallásos elmélyülés legtartalmasabb időszakát. A hit misztériuma, mint a távoli lámpás a ködben, ilyenkor sejlett fel először még előítéletek nélkül fogékony kis fejükben. Az volt a jó a lámpásban, hogy bizonytalan volt, nem volt körvonala, csak jelenléte, csak színe, ami sűrűbb volt azon a talaj feletti tájon, s csak fényrózsája, aminek valahol a köd mögötti mélyben volt a fészke. Igazából nem lehetett révedezni róla, mert annyira megfoghatatlannak tűnt, hogy nem lehet behelyettesíteni semmi álmodozásból fakadó mással. Gyerekhitünkben legalább akkora szerepet játszott a testi-lelki biztonságot illető félelem, mint a szeretetből fakadó öröm. Nekünk minden öröm volt, minden, amit kaptunk, minden, amit ébredő szemünkkel tudomásul vehettünk a veszély érzete nélkül. A hit azáltal divat is volt, hogy nem lehetett kilógni a sorból, nem lehetett kilépni a közösségből, a hit a konformitás, a szeretteinkhez, szomszédainkhoz, pajtásainkhoz való tartozás malterja volt. A megadott időpontban (felkeléskor, lefekvés előtt), a megadott helyen én mindig nagyon őszintén imádkoztam, azonosultam minden mondat értelmével (kivéve azokat, amelyeket nem értettem meg, mint például az Üdvözlégy Máriabán a „malaszttal teljes”-t), és soha nem kételkedtem, mert a tagadás lehetőségét még nem értem fel ésszel. A hitből fakadó belső békét a szent életű nagymamák permetezték ránk. Én is szerettem rorátéra járni, annak ellenére, hogy nagyon korán kellett felkelni, mert hat órára a templomba kellett érnünk, s ráadásul a hideg konyhában kellett felöltöznünk, mert a felnőttek még nem gyújtották be a reggeli tüzet. Nagy csend volt a házban, a petróleumlámpa kanóca, mintha befejezetlen sárga álmait akarná megmutatni, elpletykálni, óvatosan pislákolt, tökéletesen
