Irodalmi Szemle, 2002
2002/5 - Papp Tibor: Régi öregek (regényrészlet)
Papp Tibor hullva többnyire elvált a tartótól, kibukott belőle, mint felborított tojástartóból a lágy tojás. A kemény héj alatt két ovális félteke szorongott, mint ikrek az anyaméhben, melyek fehérek voltak, s a héj eltávolítása után, páncélbörtönükből kiszabadulva szétestek egymást elengedve két külön darabra. Frissen, amikor még nem volt túl kemény a mag, harapni lehetett belőle, olyan íze volt, vagy majdnem olyan, mint a tejes szemű nyers kukoricának. A zsákokat nagytata lemérte, a makkot a kamra egyik sarkába kiöntötte, és engem mindig meglepve érzelem nélkül, azaz pontosan középen a feltűnően elégedett és az elégedetlen között, kifizette a makkszedőt. A hentes- és mészárosmesterség mellett a kereskedelem volt legfőbb tudománya, egy időben három üzletet tartott nyitva a házban: a mészárszéket, szatócsboltot és korcsmát. Én a szatócsboltot nem láttam működni, anyám férjhezmenetele előtt nagytata bezárta, anyámtól tudom, hogy tulajdonképpen csak azért nyitotta ki az öreg a húszas évek végén, hogy a lányok ne tétlenkedjenek, viszont jártam a bolthelyiségben, ahol mindig az az érzés fogott el, hogy innen valami hiányzik, ami nem lehet más, mint az élet jelenléte, aminek tudatát a soványka díszlet a maga negatívumával, színtelenségével, ürességével fokozza erőssé. Az utcai ajtót vasroló vágta el a külvilágtól. A boltban (a családban ez a szó jelölte a hajdani szatócsüzlet helyét) egy magas pultasztal és két, falhoz állított vérszegény, kopasz stelázsi adták a társaságot ahhoz az öreg székhez, amelyikre én szoktam leülni, ameddig nagytata állva valamit irkái egy kemény fedelű füzetbe, amit az egyetlen asztalfiókból emelt ki. Itt tartotta azt a Bibliát is, amelyiknek előlapjára gyerekeinek nevét és születési évét jegyezte fel egyszerre öreges és gyerekes, a remegéstől nyomorék és a bizonytalanságtól angolkóros betűivel. Nekem a nyolcasai tetszettek a legjobban, olyanok voltak, mint egy alul zárt, fölfelé pedig nyitott harapófogó, de néha inkább egy kövér potrohú bogárra hasonlítottak, melynek fölfelé meredő, szétálló csápjai helyettesítik a nyolcas felső hurokját. A háború utolsó fázisában a Kosnáról megmentett fehér fenyőlécekből készült, kocka alakú három nagy utazóládánk is itt kötött ki, melyeknek tartalmát, miután az utolsó visszavonuló SS-ek megdézsmálták, anyám szétosztotta különböző szekrényekbe. A nagytaták nem voltak olyan szorgalmas templomjárók, mint asszonyaik, de ha elmentek nagymisére, utána mintha összegereblyézték volna őket egy nagy kupacba, ott ácsorogtak a templom előtt a többi férfival, ritka volt közöttük a kocsmába járó, ha ittak, inkább otthon itták meg reggel a pálinkát, napközben a bort vagy a csigert. A csiger nagyon könnyű, enyhén savanykás borféle volt, kicsi szesztartalommal. A présből kiszedett, nem túl keményre összesajtolt cefrét egy kiütött fenekű hordóba tették, majd a hordó fenekét visszahelyezték a dongák közé, a cefrét felöntötték vízzel, és erjedni hagyták. Ettől kezdve pedig úgy bántak vele, mint a borral. A parasztokon kívül, akik a pincéből egy-egy kancsóval hoztak fel, s úgy iszogatták, mint a málnaszörpöt, nem volt nagy becsülete. Nem emlékszem arra, hogy valaki egyszer is berúgott volna tőle. Az én nagytatám se volt gyakori templomba járó ember (egyszer elmesélte nekem, hogy azért, mert egy húsvéti prédikációjában Láng Gyula esperes kiprédikálta azokat, akik ritkán járnak templomba, de húsvétkor elfoglalják a rendszeresen templomba járó hívek elől a padokat — hát akkor,
