Irodalmi Szemle, 2002
2002/5 - Papp Tibor: Régi öregek (regényrészlet)
Régi öregek rosszat, visszaakasztom a szalonnát a helyére, hozza ide azt a sámlit... Szegény asszony a sámliért nyúlt, letette a kést, de abban a pillanatban mögéje ugrott Sándor, lefogta, aztán megkötözte, le a sámlira, és miközben az asszony segítségért kiáltozott, amit persze nem hallott meg senki, még egy pár kolbászt is leakasztott, és elment. Hát így volt ez a rabló a szegényekkel, vonta le a tanulságot nagyanyám, meglopta és becsapta őket. Mari nénivel is elhitette jóakaratát, az a szegény asszony meg bedűlt neki. A fekete ruhás nagymamák meg a temetésre fekete ünneplőbe öltöző nagytaták voltak az öregek, a magányos varjak, a gyászruhás angyalok, akik fél lábbal már a mennyországban éltek, és szárnyukat csak arra használták, hogy a lelkűket betakarják vele, azt, hogy milyen öregek, mi, pulyák nem nagyon tudtuk, töröttek voltak, ősz hajúak, aszottak, lassú járásúak, és velünk, gyerekekkel türelmesebbek, játékosabbak, mint a felnőttek. Egyiknek-másik- nak gyerekes kajánságból külön nevet adtunk, így lett az egyik szomszédunkban lakó lapos sapkás nagytatából Palacsinta bácsi. Az öregek átélték a ’14-es háborút, Doberdót, a kommünt, Trianon után a románok első vállaji bevonulását (tornácunk plafonján kilenc lyuk emlékeztetett a románok vizitjére), a trianoni határ meghúzását a kertek alatt, elszakítva a falut Csanálostól, a szomszéd falutól, melynek kockás papírra emlékeztető háztetői mutatták ettől kezdve a messziből, hogy az országtól elvágva is él, hogy nem tűnt el új államiságának ködében, hogy a háztetők alatt sütnek-főznek, terveznek, alszanak, meghalnak, születnek, imádkoznak az emberek, és titokban visszavágyakoznak a békeévek határtalan világába. A kieszelt akadályt, a két falu közé húzott határt a parasztember úgy érzékelte, mint a hatalmat birtokló magasságos urak kénye-kedvének lecsapódását, melyet bizonyára valamilyen — nekik, kisembereknek ismeretlen, felfoghatatlan, értelmetlen — gazdasági érdek gerjesztett. Átélték az erdélyi bevonulást, a trianoni határ áthághatatlan kötelének áthelyezését távolabbi falvak közé, amikor is újfent szabaddá vált az út Csanálos és Nagykároly irányába. Amikor először a faluba kerültem, nem tudtam, mi az országhatár, később, Kosnán találkoztam vele a maga erdélyi valóságában, de az oroszok bejöveteléig Vállajon nem érzékeltem, hiszen a nagyapámék oroszok előtti mozgásterét fedő területen, ami a Nagykároly—Tiborszállás-Vállaj háromszöget jelentette, nem volt sem természetes, sem emberi agy szülte akadály. Befogtak, szekérre ültek, kalapot illesztettek a fejükre, és mentek. A nagytaták többnyire a ház körül tettek-vettek, ők megengedhették maguknak, hogy napközben is leüljenek a lócára, és onnan nézzék a falevelek hullását, az ólban fészkelő, jókedvűen csivitoló fecskék jövés-menését, a tornác elé fölfuttatott szőlőfüggöny ráncaiban a fürtök érését. Az én nagytatám is le-leült néha, de nem sokáig maradt az árnyékban. Amikor a háború még nagyon messze hangoskodott, azaz Vállajon még látszólagos békeidő volt, a makkszedés ideje eljöttével a tornácon pipázva várta a makkszedőket, ifjakat, lányokat, asszonyokat, akik a vállukon zsákban — vagy ha annyi volt, hogy nem bírták el, akkor talicskán — hozták a tölgyfa gyümölcsét. A makkot nagyon szerették a disznók, de mi, gyerekek is meg-megkóstoltuk. Kis kehelyszerű tartó fogta a barna héjú, féldiónyi gyümölcsöt, mely a fáról földre
