Irodalmi Szemle, 2002
2002/5 - Papp Tibor: Régi öregek (regényrészlet)
Papp Tibor nyüszörgést. Ólombütykös marhahajtó botomat vékonyabbik végén megmarkolva odakiáltottam a lebegő fehérségnek, hogy állj!, egy lépéssel se közeledj hozzám, mert leütlek. A nyüszörgés folytatódott, a folt közeledett. Amikor három-négy méternyire lehetett, botomat felemelve odaugrottam hozzá, és lesújtottam rá. Azonnal földre rogyott, és sopánkodó hangon az életéért könyörgött. Hát nem szellem volt! Egy szerencsétlen süket öregasszony, aki a fején egy zsák lisztet vitt haza a malomból. Szerencsére semmi baja sem esett, mert az ütés a zsákot érte. Hát ilyenek a ti szellemeitek, vonta le a tanulságot kissé gúnyosan nagyapám. A régi öregeket nagymama néha svábul idézte, de rögtön elmondta magyarul is, hogy mindenki megértse. Ezek a nekünk, fiataloknak idegen mondatok olyanok voltak, mint egy nagyra nyílt tearózsában egy középre becsúsztatott égő gyertya, mely rövidesen elfogy, elalszik, csak halvány emléke marad meg, összekeveredve a tearózsa nedves sárgájával. Nagymama szerint Vállajnak is volt Rózsa Sándora, aki ugyan nem Vállajon lakott, talán Mérken, talán Ecsedben, de Vállaj is beletartozott működési körzetébe. Igazi betyár, akit a zsandárok hajkurásztak, üldöztek mindenütt. Pont olyan volt, mint az igazi Rózsa Sándor, de nem lévén lova, ő nem lóháton száguldott árkok és bokrok felett, és nem Rózsának hívták, azonban a keresztneve, az Sándor volt. Azt hangoztatta mindenütt, mint az igazi Rózsa Sándor, hogy ő a szegényeket nem bántja, a szegényektől nem lop el semmit, csak a gazdagoktól veszi el a felesleget. Rövidke gúnyos kacajjal toldotta meg nagymama a meséjét, valahányszor a híres rabló önmaga által kikiáltott erkölcsös oldalát ecsetelte. Rókaeszű ember volt, az biztos! Ravasz és gyors. Egyszer valamilyen rablás után a zsandárok a nyomába szegődtek, lóháton is mentek utána, de mindig egérutat nyert, mert jól ismerte a járást, tudta minden árokról, hol lehet átugrani, ismert minden ösvényt, minden zugot, ahol megbújhatott. Na, de akkor nagyon a sarkánál voltak, a végén a Csere-szőlőbe menekült, leült egy padra, a kabátját kifordítva vette fel, és miután kalapját begyűrte a zsebébe, s a haját jól megköpdösve a koponyájához simította, rágyújtott egy pipára. Jöttek a zsandárok, ketten is, lóháton. Nagy tanácstalanul álltak meg előtte, s megkérdezték tőle, látott-e az imént itt egy embert menekülni. Hogyne láttam volna, fekete kalapja volt, válaszolta fukaron. És merre ment? Hát, itt még egy darabig erre, itt az úton, aztán ott, azoknál a fáknál lekanyarodott, mintha Bátor felé akarna menni. A rendőrök nagy sietve elindultak a jelzett irányba, Sándor meg befejezte a pipáját, és visszatért a faluba. Hát ilyen egy találékony volt ez az ember. Egyszer egy szegény asszony, aki a temető mellett lakott, a Hegyen, arra lett éjszaka figyelmes, hogy zaj van a kamrában, mintha járna ott valaki. Felkelt, és egy késsel a kezében kiment, hogy megnézze, mi van. Hát ez a Sándor éppen egy fél oldal szalonnát emelt le a kéményből, amikor rányitott. Hát te mit csinálsz itt? Tőlem, egy szegény asszonytól lopod el az utolsó szalonnámat, amivel ki kell tartsak télig, hiszen más ennivalóm alig van?! Te, aki hangoztatod, hogy a szegényeket nem bántod, pont engem, egy egyedülálló özvegyet lopsz meg? Ugyan, Mari néni, válaszolta Sándor, mert ismerte az asszony nevét, hogy képzelné el, hogy én magától valamit is ellopok, nem tudtam, hogy maga lakik itt, ha tudtam volna, higgye el, messze elkerülöm a házát. De hát nézze, én nem akarok magának
