Irodalmi Szemle, 2002
2002/5 - Papp Tibor: Régi öregek (regényrészlet)
Régi öregek hőségben a férfiak a kaszát forgatták, az asszonyok markot szedtek. Este szabad tűzön levest főztek sok krumplival, szalonnával, aztán gyorsan lefeküdtek aludni a fészerben leterített szalmára, mert hajnalban az első derengéssel együtt keltek. Az az egy-két pulya, akit magukkal vittek, vizet hordott egész nap. A régi öregek még „ösmerték” a lápot, ahonnan vesszőkosárban hozták nekik a csíkászok a csíkot (az artézi kút táplálta Kis utcai tóban ’44 nyarán még láttam egy csíkászt kerek vesszőkosarával, melyben, mintha kígyók lennének, hullámoztak, tekergőztek a vékonyka állatok), régi öregek tudták, ki a megbízható ember, aki biztonságosan eligazodik a zsombékok között, akire rábízhatták az életüket is, mert a láp minden sarka veszéllyel van teli, elkápráztat és lehúz, nekik még volt olyan ismerősük, aki rátartian nekiment a halál zöldesfekete mezejének, ahol nem elég okosnak lenni, nem elég ismerni a füveket, a fákat, sem a ravaszság, sem az erő nem segít, amikor elmegy a talaj a láb alól, amikor hirtelen minden folyékony lesz, habarcsos és puha, a lápon csak az tud élni, aki az előtte járóktól kitanulta, mikor hova szabad lépni, mikor kell visszafordulni, mert bizony, bizony, mondták, néha vissza kell fordulni, s jaj annak, aki makacsko- dik. A régi öregek tudták, hogy a lápon testtelenül lobbanó lidércek a halottak visszatérő szellemei, azokéi, akiket elnyelt az ingovány, akik belevesztek a vizenyős földbe, akik a láp torkában testestül-lelkestül eltűntek, s ebből kifolyólag nem volt rendes temetésük, pappal, kántorral, harangszóval. Sokat tudtak a lidércfénnyel nem rendelkező, egyszerű falusi szellemekről is, azokról, amelyek bezörgettek az ablakon, azokról, amelyek elfújták az olajmécsest vagy meghúzták éjszaka a hálóingben tornácra kilépő lány haját, azokról, amelyek összejárkálták a padláson a búzakupacot, amelyek megrontották az állatot, amelyek leverték a szőlőfürtökről a szemeket, mint a jégverés. Nagyanyám, aki gondolataiban leginkább együtt élt a régi öregekkel, tőlük hallotta, hogy nagyon-nagyon régen, a doktorék melletti házban, amikor beteg feleségét megelőzve meghalt a gazda, az volt utolsó kívánsága, hogy cipőjét az ólban lévő padlásfeljáró lépcsőjére tegyék. A rokonok engedelmeskedtek neki, nem sejtvén a következményeket, nevezetesen azt, hogy nap mint nap, reggelente ki trágyázva, frissen aljazva, tisztán találják majd a teheneket, csak a cipő lesz újra meg újra piszkos. Ez így ment három hétig, az asszony haláláig. A gazda szelleme járt vissza éjszakánként, mondta kísértetiesen nagyanyám, majd rögtön hozzátette, volt, aki meg akarta lesni, de azt éjszaka, bármennyire küszködött ellene, elnyomta az álom, s mire felébredt, már rendbe voltak téve a tehenek. Ilyenkor nagyapám, aki a maga egyszerű életéből rakta össze a világot, megátalkodott racionalista lévén keményen kontrázott, ugyan, ugyan, micsoda hülyeségeket beszélsz, nincsenek szellemek, én soha nem találkoztam eggyel sem. Azaz egyszer majdnem, amikor Érmihályfalván segéd voltam, és a mester engem küldött Károlyba marhát vásárolni. Este tizenegykor kellett elindulnom, hogy gyalog odaérjek a vásár kezdetére, amikor a legjobb üzletet lehet kötni. Éjfél felé nagy, sűrű erdőségen vezetett keresztül az utam, s egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy még elég messze tőlem, de felém haladva, talán másfél méter magasságban egy nagy fehér folt lebeg. Jobban odafigyelve a folt felől hangokat is hallottam, ha-a-a-a, ha-a-a-a-szerű
