Irodalmi Szemle, 2002
2002/5 - Papp Tibor: Régi öregek (regényrészlet)
Papp Tibor Régi öregek (Regényrészlet) Gyermekfejem szerint a faluban voltak pulyák, nagyfiúk, nagylányok, felnőttek, öregek és régi öregek. A piramis csúcsán az állandóan idézett régi öregeknek csak szellemképe volt, olyan anyagtalan jelenléte, mely árnyékot vetett ránk, gyerekekre is. Naponta hallottuk, hogy a régi öregek ezt nem így csinálták, hogy a régi öregek ezt is tudták, meg azt is tudták, hogy a régi öregek ilyenkor azt mondták... A lépcső legfelső fokán álltak, láthatatlan kórust alkottak, s fejük fölött, mint a szentlélek pünkösdi tüzes lángnyelvei, röpködtek a nekik tulajdonított szentenciák. Egyszerre voltak múlt és jelen, olyan múlt, amelyik nem tud elmúlni, amelyik ott van hátul az időben, de polipkarjaival előrenyúlik, és olyan jelen, amelyik arctalan, de mások által idézve folyton beszél. A kollektív múlt ingoványos tudatát őrizték, és a süppedékeny valóságot érzékeltették, melyen át összekötötték a tegnapot a holnappal. A régi öregek ismerték a háborút, a ködbe vesző 1848-ast, tudtak a vállaji nemzetőrökről, megélték a béke bársonyos és tüskés napjait, láttak teli csűröket, kövér állatokat, boldog és boldogtalan menyasszonyt, rablókat, akik a hegyekből jöttek, tolvajokat, gyilkosokat, jóindulatú utazókat és gonosz szellemeket. A nagymamák meg a nagytaták gyakran emlegették őket, különösen olyankor, amikor példára volt szükség. Könnyű volt belőlük meríteni, ők még egy zsebkendőnyi országrész elmerülő, zárt világában éltek, amelyikben a kenyér szent volt, morzsáit az utolsó szemig összeszedték, a héját, ha már nem bírták megrágni, olyan vékonyan vágták le, hogy át lehetett látni rajta, ők mezítláb zarándokoltak Máriapócsra, és tudták, mit kell csinálni, ha valakinek megrándul a dereka, és azt is, hogy mikor és hogyan kell valakinek a vérét nadállyal szívatni. A kis utálatos állat lelőhelye a Vezérárokban volt, ha valaki bizonyos helyen beleállt a vízbe, a piócák gyorsan rátapadtak a lábára, azonban a parton megsózva elengedték magukat, lehullottak. Ezután vízzel töltött befőttesüveg lett az otthonuk, onnan kellett a kis zászlóként lobogó piócákat kiemelni, s rátenni a beteg nyakára, ötöt, nyolcat, ahol azon nyomban nekikezdtek a munkának, szívták a beteg vérét, és dagadtak, mindaddig, amíg hüvelykujj vastagságúak nem lettek. Megsózva engedték el a beteg nyakát is, majd valaki kifejte belőlük a vért, hogy újfent vékonyak, csinosak legyenek, s így várják a következő beavatkozást. A régi öregek bandában jártak aratni az uradalomba. Nagymamámat gyerekkorában a szülei többször elvitték, messze a falutól. A legnagyobb nyári
