Irodalmi Szemle, 2002
2002/5 - Szepesi Attila: Arcimboldo-szonettek (részlet)
Szepesi Attila Azt is eloltja a tárnák szele, ha felsüvölt a földmély szelleme: a pokol-büzű, rontó bányalég. * * * Angyalcsináló. Lelkek röptetője, kik tovaszállnak zöngő szúnyogon. Fölkeringenek kavargó szellőre s tovatűnnek a légbe-szőtt utón. Marad utánuk vascsipeszre száradt véres vatta a koszlott pléhvödörben. És nem tudni, az incifinci szárnyak merre szállnak ködökbe merülőben. Leikecskék, rebbenő animulák fönn láthatatlan suhognak tovább, megcsillannak napfényben, éji hóban. Fakult tükörben valakit keresnek; élnek egy sors-vesztő dimenzióban s az elaIvókra félszeg odalesnek. * * * Tükör készítő. Táblaüveget karcos gyémánttal méretre levagdal. Kerül kör éje durva fakeret, majd kenegeti ónnal és higannyal. Különválik a kinti és a benti világ, ahogy a zománc odadermed. Az ezüst tükör többé nem felejti, ki belenézett — asszony, férfi, gyermek arcmását a foncsor titkon megőrzi, s az elalvónak olykor felidézi, mikor a zugban feketül az árnyék. Ez is, az is hajlottan áll magában: lélek és test érintés-távolában fakó szempár és derengő tükörkép.
