Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - TALLÓZÓ - Mezey László Miklós: Portréesszék teljessége
TALLÓZÓ Ezért is indokolt, hogy Szeberényi Zoltán az 1968 utáni évtizedek irodalmát nem valamilyen ideológiai, politikai szempont szerint taglalja, hanem az egymást követő nemzedékek jelentkezése rendjében csoportosítja a második kötet szereplőit. És mivel a nemzedékek többnyire antológiákban léptek föl, ilyenformán az irodalomtörténetileg fontos kollektív bemutatkozások időrendje határozza meg e kötet tartalmát. Az Egyszemű éjszaka (1970) költői, a Fekete szél (1972) prózaírói, a 70-es évek magányos indulói, majd a 80-as évek elején szerveződő, de mindvégig meglehetősen képlékenynek maradó iródiás mozgalom tagjai, azaz a Próbaút (1986) fiatal toliforgatói ma már a kisebbségi irodalom derékhadát alkotják, s olyan nevek fémjelzik az 1968—69-től a rendszerváltásig eltelt korszak szlovákiai magyar irodalmát, mint Varga Imre, Tóth László, Zalabai Zsigmond, Grendel Lajos, Talamon Alfonz. És nemkülönben a rendszerváltozás óta eltelt évtized alkotói is rendre egy-egy antológia körül csoportosíthatók, ilyenek voltak a Nyugtalan indák (1990), a Piknik a Szaharában (1993), a Kapufa a Parnasszuson (1993) vagy az Angyalzsugor (1997). Természetesen ahogyan közeledik Szeberényi a jelenkor felé, akként rövidülnek és válnak vázlatossá a portrék. Hiszen egyfelől nincs még irodalomtörténeti távlat az elmúlt évtizedre nézve, másfelől huszonéves, alig harmincas fiatalokról, pályakezdőkről van szó, akikről érvényes, adott esetben döntő súlyú megállapítást tenni csaknem lehetetlen, de mindenképp igen kockázatos vállalkozás. Pedig Szeberényi Zoltán kicsit a lehetetlenre is vállalkozik, ugyanis eléggé reménytelen feladat különálló portrék sorát úgy megalkotni, hogy az folyamatrajzzá álljon össze, és nemkülönben problematikus olyan portréesszét írni, hogy az egyszerre feleljen meg az adatközlés és az értékelés-minősítés követelményeinek. Az előbbihez annyit, hogy Szeberényi Zoltán kétségtelenül — jó érzékkel — nem hágta át a választott műfaj, a portréesszé határait, ugyanakkor a periódusokat, az alkorszakokat bevezető, a korszak jellemzőit számba vevő bevezetések, állapotrajzok, valamint a portrék oda-visszautalásai mégis karakteres folyamatábrát alkotnak. Az utóbbihoz pedig annyit, hogy szerzőnk fönntartja magának a tévedés jogát (a szövegben sűrűn hangoztatja, az Utószóbán pedig ki is fejti, hogy jellemzései esetleg szubjektivek, és különösen a legfiatalabb alkotók esetében nem mindig kellőképp megalapozottak), ámbár kevésszer téved. Aki kézbe veszi Szeberényi Zoltán dupla kötetét, érezheti, hogy pontosan körülrajzolt, hatalmas olvasottságon alapuló és szakirodalmi apparátussal megtámogatott irodalomtörténeti anyagot vehet birtokba. Olyan átfogó és teljességigényű képet kap az elmúlt fél évszázad szlovákiai magyar irodalmáról, amelyben súlyának megfelelően, tehát arányosan van jelen tényadat és elmélet, életrajz, pályakép és eszmei tájékoztatás, tényközlés, következtetés és kritikai attitűd. Vagyis Szeberényi Zoltán csakugyan a lehető teljességet érte el portréesszéi sorával. Ennek legfőbb bizonysága az lesz, hogy mostantól fogva aligha lehet a II. világháború utáni szlovákiai magyar irodalom történetével, alkotóinak munkásságával érdemlegesen foglalkozni munkája mellőzésével. (AB-ART Kiadó, Pozsony, 2000— 2001.) (Polisz — 2002. február-március) Mezey László Miklós
