Irodalmi Szemle, 2002

2002/4 - SZÍNHÁZ - Koltai Tamás: Nemzeti varázslat

SZÍNHÁZ

Nemzeti varázslat

Egy hét múlva megnyílik egy épület, amelyet Nemzeti Színháznak neveznek. „Maga a megnyitó nem színházművészeti, hanem politikai ünnep lesz”, írtam annak tudatában, hogy „nálunk a Nemzeti-ügy mindig (és gyakran kompromittált) nemzeti ügy”, ahelyett, hogy színházi ügy lenne. Tévedés ne essék, ezt a Horn-Kuncze-kormány idején írtam, amikor azt hittem, az Erzsébet téri színházat fogják megnyitni. A megnyitó „aktuálpolitikai üzenet” lesz, jósoltam, bár „föltehetően politikai apályban” kerül rá sor.

Tévedésemért, ami a helyet, az időt, a kormányt és a politikai apályt illeti, elnézést kérek. Történt, ami történt. Több mint színházváltás. Szeleburdi politikusok, mint a homokozóban a rosszcsont gyerekek, odarohannak az építkezéshez, kinyújtották a nyelvüket, beee, ti nem tudtok várat építeni, mondták, s szavuknak nyomatékot adván (bizonyítandó, hogy csak ők tudnak), legott lerombolták, ami addig épült, majd egy másik homokozóban fölépítették a maguk várát. Volt ugyan a meggondolatlan gyerekek között egy kis kommunikációs zavar a tekintetben, hogy mikorra úpüljön föl a vár, de ezt hamar elhárították. Épüljön föl 2002. december 31-re, mondta a Várhegyi Attila nevű gyerek 1998. november 2-án, és a korabeli sajtó tanúsága szerint hozzátette: a dátumból világos, hogy nincs mögötte politikai megfontolás. Egy másik gyerek, Orbán Viktor nevezetű másnap helyesbített: a megnyitó 2002. március 15-én lesz, és punktum. Arról nem szólt, hogy van-e mögötte politikai megfontolás. Nem sejthette, hogy a választások április 7-én lesznek. Ez valahogy összegyött.

Lett nagy sietség mindjárt. Arra nem volt idő, hogy szakemberekre bízzák a feladatot, így kapta meg Schwajda György és Siklós Mária. A sietség érthető, politikusok szemében nincs fontosabb a kampánynál. „A kornak ez a fémjele: minél kevésbé létezik valaki, annál erősebb benyomást akar kelteni”, mondja von Berg herceg Arthur Miller Közjáték Vichyben című színművében. A rövid távú érdek, amely nem teszi lehetővé, hogy a politikusból államférfi váljék, azt sem engedi, hogy méltó emlékművet állítson magának. A formátumos hatalom az egyiptomi fáraók óta a jövő építészetével faragja ki saját halhatatlanságát, a kisszerű megelégszik a múltba néző nagyszabású giccsel. A kettő közötti különbséget negyedórás séta árán bárki személyesen átélheti, ha a római Colosseumtól átbaktat a Viktor Emánuel-emlékműhöz. Az „arasznyi lét” sietésre készteti a percemberkét; ő nem a jövőt hirdeti meg, csak azt, hogy a jövő elkezdődött — egy múltba forduló épülettel. A Nemzeti Színház kidobott pénz. Építészethez és színházhoz értő szakemberek műveként a magyar