Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - TALLÓZÓ - Mezey László Miklós: Portréesszék teljessége
TALLÓZÓ tagolta-tördelte irodalom hosszmetszetében is képes láttatni az irodalom organikus jelenségeit, rendre rámutatva ama tényekre és összefüggésekre, amelyek — sokszor éppen a politikum ellenében — ennek a méltatlanul gúzsba kötött irodalomnak a jelentőségét adják össze. Ezzel pedig szerzőnk nem kevesebbet ér el, mint hogy csaknem fölülemelkedik választott műfaján, és már-már monografikus keretű folyamatrajzot ad a II. világháborút követő, az ezredfordulóval lezáruló bő fél évszázad kisebbségi irodalmáról. Mármost lássuk, mi is van a kötetekben! Az első rész három periódus, vagyis az 1945—1968 között indult szerzők tablója. A kezdeteket természetesen azok az írók jelentették, akik korábban, a háború előtti polgári Csehszlovákiában indultak pályájukra, és nem hagyták el a magyarüldözés Fábry Zoltántól „zárójeles négy évének” nevezett időszakban Szlovákiát. Ok mindössze néhányan voltak: Fábry mellett Sas Andor, L. Kiss Ibolya, Egri Viktor, Csontos Vilmos, Szabó Béla. Az újrakezdés derékhadát, az alapozó nemzedéket azok a toliforgatók alkották, akik szocialista elkötelezettségű és szellemű kirajzás tagjaiként hagyták oda a tanítói katedrát, a gyári munkapadot vagy épp a szántóföldeket (például Rácz Olivér, Dénes György vagy Ozsvald Árpád). Hőskora volt ez a kisebbségi irodalomnak; munkáslevelezőket, amatőr verselőket hívtak a szerkesztőségekbe, hogy kezdjék lerakni a nemzetiségi irodalom alapjait. A hőskorszak, a „lett-irodalom” alapozása után a terebélyese- dés, a lombosodás már jobbára az irodalom belső törvényszerűségei szerint alakult, ennek megfelelően Szeberényi Zoltán is precízebben árnyalt képet rajzolhat az 50-es években jelentkező alkotókról (Cselényi Lászlótól Tőzsér Árpádig, Duba Gyulától Koncsol Lászlóig), majd a valamicskét szabadabb 60-as évek pályakezdőiről (Gál Sándortól Batta Györgyön át Ardamica Ferenág). Ahogyan általában az irodalomtörténetben szokás, úgy Szeberényi Zoltán is képet ad az irodalomtudomány, a kritika, az esszé alkotóiról is, azokról a szerzőkről, akiknek elemző-értelmező, pártoló-bíráló támogatása nélkül aligha mehetett volna végbe az 1948—1968 közötti szellemi-irodalmi megizmosodás (így Turczel Lajos, Csanda Sándor, Szőke József, Fonod Zoltán, Tolvaj Bertalan és mások). A második kötet az 1968 után jelentkezők arcképcsarnoka. A Prágai Tavasz, illetve e megtorlás, majd a 70-es években kezdődő „konszolidáció” olyan cezúrát vágott ebbe a három évtizedes — persze kitérőktől, vargabetűktől nem mentes — fejlődési folyamatba, hogy mindenképp indokolt volt Szeberényi Zoltán részéről itt, ennél az időpontnál megvonni a kötetek határvonalát. 1968—69 nemcsak abban az értelemben jelent szakadékot a szlovákiai magyar irodalom történetében, hogy megakasztotta, sőt visszavetette a fejlődést, de abban is, hogy ettől kezdve a valódi irodalom rejtett üzenete éppen a fönnálló renddel szemben fogalmazódott meg. Amíg az 50-es évek írói, költői komolyan hittek a szocializmus lehetőségében — hiszen úgy vélték, hogy a kollektív jogfosztottság megszűnése, az anyanyelven való szólás és írás lehetősége a „szocialista demokrácia” vívmánya — 1968—69 után ez egyszer s mindenkorra képtelenséggé vált. A Varsói Szerződés „testvéri segítségnyújtása” után mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a szocializmusnak ez az ortodox formája immár a népek ellenében és csak erőszak útján tartható fönn.
