Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - KÉT VENDÉGKRITIKA - Acsai Roland: Poszeidon pillanata
KÉT VENDÉGKRITIKA ócskatelepen lelt lila horog, henteskampó lesz az Adriadalom fő szervező eleme: „mert csak az bizonyult elég erősnek ahhoz hogy megtartsa / összerántsa a tengernyi versszemetet”. Vagyis a jelen háborúja által összetört múltbéli értékeket: „egy napnál tovább senki se merészkedjen Szabadkán maradni / elveszünk a részletekben / itt akárha egy nagy mozsárban törték volna össze / mind a monarchia finom porcelánját” (Érzékiség gyónásom). Tolnai ugyanakkor nemcsak az Adria „ideális könyvtárát” szeretné megteremteni, hanem magát a tengert is! E költészet alaphelyzete az, amikor a költő rádöbben arra, hogy nincs többé tengere: „a bácskaiak jobban tudják, hogy a magyaroké a tenger = adria / jobban érzik hogy hamarosan nem lesz az övék”; vagy „ott azzal a kagylóval kezemben döbbentem rá végképp elvesztettem / kis mediterrán tengerem = adriát”. És ekkor megpróbálja költői eszközökkel újrateremteni: „csak valami vers = dal (lied) lehet tán még”. A kötet verseit a tenger elvesztése miatt érzett riadalom íratja meg Tolnaival: „a dal nekem már rég ad acta = csupán riadalom” (ld. az Adriadalom verseimet). Tolnai megpróbálja a verssorok szerveződésével a tenger hullámzását imitálni: „ahogyan egymást eltörlik szépen / ahogyan egymást őrlik torlódva szétzúzzák”. Ezzel az írói módszerével mintha Tolnai megkérdőjelezné azt, hogy az Adriadalom (vagy a kötet bármelyik többoldalas verse) hosszúvers. Hiszen ha a következő sor eltörli mindig az elsőt, akkor a vers olvasója végig egyetlen soros költeménnyel áll szemben; vagyis mindig ugyanazzal a sorral: „a tenger esetében minden következő sor hullám ugyanolyan”. Nem véletlenül használja olyan sokszor verseiben Tolnai az egyenlőségjelet, az „ugyanolyan” jelzésére. A tenger = Adria, vagy a vers = dal reláció a versek logikája szerint ekképpen variálva is igaz: Adria = vers. A Pilinszky az In memóriám Celan-t készül nem megírni című ciklusban újabb izgalmas költészeti problémával találkozik az olvasó: „pilinszky az In memóriám Celan-t készül nem-/ megírni című versem / készülve írni / jóllehet még fogalmam sem volt / hogyan kell megírnom hogy ne írjam meg” — Tolnai kérdése radikálisan eltér a hagyományos költői kérdéstől. Nála a kérdés nem az, hogy hogyan kell megírni a verset, hanem az, hogy hogyan kell nem megírni. (Tandori Dezső is feltette magának ezt a kérdést, és legsikeresebben a Főmű című alkotásával válaszolta meg.) Tolnai verseiben sok depoetizáló eszközzel találkozunk: ilyen az epikus szálak hangsúlyos jelenléte, a költőietlennek ítélt elemek bevonása vagy a vers linearitásának megszakítása egy látszólag idegen szövegtesttel. A vers nem megírásának egyik lehetséges és adekvát formáját Tolnai Ottónak a tenger adta: a vers sorainak hullámzása. Minden újabb sor az előbbinek az eltörlése, visszavonása lesz: „mentségemre semmit illetve csak annyit mondhatok / hogy hát pilinszky nem írta meg az In memórián Celan-i / és minden jel szerint én sem fogom tudni megírni / a pilinszky az In memóriám Celan-t készül nem- / megírni című ciklust / valójában az egész Pl-anyag visszavonásán dolgozom”. Érdekes megfigyelni, hogy Tolnai verseiben az asszociációk szabadjára engedése bizonyos értelemben visszavonás, eltörlés: A költő figyelmének elterelése (kisiklatása) című versben az „állandóan elterelt (kisiklatott)
