Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - KÉT VENDÉGKRITIKA - Acsai Roland: Poszeidon pillanata
KÖNYVRŐL KÖNYVRE úgy, mint a 19. és 20. század beszédmódokkal demonstrált (narratív) összefoglalása. S ezeken a külső, objektív rekapitulációkon belül folyik a konkrét szerzői identitás megképződése és a megképződés újra-szemlézése: a szövegek többnyire anekdotikus kis történeteiben olyan szó szerint kontextu- ális személyiség áll össze, amely hol meséli (főleg a Tsúszó-történetekben), hol írja (pl. a Le vei mesé...-ben), hol olvassa magát (pl. *4 damaszkuszi kör apokrif Pál-leveleiben), de végig köztes térben (a különböző narratívák, beszédmódok között) mozog. Ennek a narratív-kontextuális identitású alanynak a számára a megszólalás grammatikája (főleg a személyes névmások és személyragok számának, valamint az egyes és többes szám jelentésének behatároltsága és korlátozó jellege) láthatóan és értelemszerűen verstrukturáló erő, de egy időben probléma is. A problémát a szerző a kötet záró opusában, A négy közönséges napomban s az opushoz csatolt tetemes, szinte külön műként fungáló jegyzetapparátusban próbálja meg demonstrálni. Az előbbiben úgy, hogy a beszélt nyelvben állandósult, formálisan többes számú, de a jelentést tekintve egyes számú fordulatokat (pl. már meg is vagyunk, vele ) következetesen komolyan véve kialakít egy olyan virtuális nyelvi-tudati teret, amelyben akár egy én-te-ő-mi- ti-ők egyetemességű személy is kényelmesen megnyilatkozhatna, az utóbbiban pedig úgy, hogy a problémát a formális teoretizálás és irónia eszközeivel mintegy szétporlasztja, s így felfüggeszti vagy neutralizálja. S így fejezi be a költő tulajdonképpen a kötetét, az egymással narrációs dialógusban álló s egymást tovább gondoló szövegeinek a láncolatát is: tudja, hogy ahol a nyelv beszél, ott elsősorban kérdések és nem feleletek születnek, s a kérdések sora a végtelenbe fut, s ezért — Szókratész ún. abbahagyási gesztusa jegyében - egyszerűen megszakítja, felfüggeszti abbahagyhatatlan- nak tűnő szövegeit. Hizsnyai Zoltán verskötetében olyan jelentések válnak így - több mint izgalmas - komplex és autonóm művészi jellé, amelyek az egyes opusokban más jelekből, irodalmi, történelmi, bölcseleti hagyományokból, s a mai kor nyelvi paneljeiből, helyzeteiből párállnak föl. Az abbahagyási gesztussal annak a jel-narráció-jel irányú játéknak az egyik menete zárul le, amelyben a jel a jelentés kalandján át egy más referenciájú jelként újul meg, de megnyílik az út az újabb elkülönböződő jelentések megképződése, az újabb és újabb olvasatok előtt. Az olvasón a sor, hogy a játékba belépjen. (Hizsnyai Zoltán: Bárka és ladik. Kalligram, 2001. 120 oldal) Tőzsér A rpád
