Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Tőzsér Árpád: Narratív rekapitulációk
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Megint ott vagyunk hát a Tsúszó-versek alaphelyzeténél. A szerző a maximális részvételünkre, empátiánkra számít, de a jóhiszeműségünk most néha csúfosan megbosszulhatja magát. Vegyük például a Bárka és ladik c., terjedelmét és stílusbravúrjait (a beszédmódok, a verselési formák bravúros váltogatását) tekintve egyaránt monumentális szövegkompozíciót. Központi figurája az az obiigát egyetemi irodalomtudós, akinek az ars poeticáját Orbán Ottó fogalmazta meg az egyik versében, maró gúnnyal, így. az irodalom egyetemes jelenség, tehát az egyetem felségterülete. Az elhivatott kánoncsináló magiszter Tsúszó-verset elemeztet a hallgatóival, akik nyilvánvalóan blöffölnek, de ő maga, az oktató is egyre blöff-gyanús szövegekkel kommentálja és utasítja el a blöfföt. A legkülönfélébb hangolású szövegek kavalkádjában egyedül három klasszikusan szép, patinás szonett csobogása jelent felüdülést, de arról meg az oktató nem tud semmi biztosat, nem tudja, hogy a versek Tsúszó-paródiák-e vagy netán a saját versei. A kompozíció egy olyanfajta komputeres-szimulak- rumos apokalipszissel végződik, amilyet a dromológus-filozófus Paul Virilio valamelyik művében a telekommunikáció lehetséges totális baleseteként ír le: a képernyők, hologrammok, lézersugarak és különböző tudatdimenziók elemeikre hullva maguk alá temetik a széthullott tudatú magisztert is. Ez már nem az egyszerű Tsúszó-képlet. Ha itt az eltűnt individuum, a disszemninált mű-személyiség helyére lépünk, beletesszük kezünket a szöveg sebeibe, könnyen kiderülhet, hogy a kárörvendő szerző által odakészített kozmikus (hogyan is szokták ezt a szót szalonképessé tenni?) hélsárba léptünk-tenyereltünk. Mindenesetre a kötet, mint egy sikerült posztmodern regény, dupla, tripla, sőt polipla bejáratú, szórakoztató olvasmány is, s az irónia és önirónia csak egy a sok bejárata közül, bár kétségtelen, hogy erre a legkönnyebb rátalálni. De van itt bőven 19- századi, komoly hangolású zsánerkép-zsánertörténet is (pl. a Nyár—ősz—Tél vagy a Szilveszteri ballada c. versek), továbbá az alkalmi vers műfaját felújító, valóságos fölkérésekre írt veretes köszöntő szöveg (ilyen pl. a Jókai Mór százhetvenötödik születésnapjára írt köszöntő), talányos mítosz-át- irat (A damaszkuszi kör), egy szociologizáló, magát objektívnek mutató, de éppen hogy szélsőségesen szubjektív, ontologizáló létleírás (Négy közönséges napom), egy bravúros Miatyánk-variáció (Ezredvégi fohász), képverskísérletek - hogy az így létrejött polivalens szövegorganizáció végül is egyfajta sajátos, összefoglaló epikumot (történést) hozzon a tudomásunkra. S itt vissza kell térnem fejtegetésem azon korábbi kitételéhez, amelyben ott, akkor a kötet alapjelentését kívántam megfogalmazni, így: Hizsnyai érdeklődésének a középpontjában a beszélőnek az a lehetősége áll, hogy a nyelv által valakivé (személyiséggé) lehet. Most szükségesnek tartom ezt a kijelentésemet kiegészíteni: Hizsnyai beszélőjének a nyelv-általi identitás-nyerése szinte mindig epikumba van ágyazva, s mindig a narrációval kapcsolatos. (A kötet számos mottója után az n-edik mottó Thomka Beáta axiómája lehetne: Az alany identitása lényegében narratív identitás.) Például a kötet Utókezelés c. prológusa a költő előbbi köteteinek a szubjektív-történeti-lírai-epikus rekapitulációja, de felfogható az egész kötet is
