Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Tőzsér Árpád: Narratív rekapitulációk
KÖNYVRŐL KÖNYVRE thaiföldi idegen a magyar olvasó számára a beszéde előtt nem létezik, s mikor megszólal, egy magyarul rosszul beszélő thaiföldi valakivé válik. De nem csak a nyelv alakítja az idegent, az idegen is alakítja, megújítja, nyelvrontó tudatlanságával szinte megfiatalítja a nyelvet: Kosonom neked sep madar nelv, hód althálad lethem - VALAMI... Ilen nemlethem volna... nelkuled. De: llen nemlethel volna nelkulem. Tony H. Salazzini tisztában van vele, hogy az ember a termé- szettudományok-által-nem-megfogható entitás, nem olyan e=mc képlet, amely minden nyelven ugyanazt jelenti, nem VALAMI - mindedhod. hanem mindedmi - VALAHOD, azaz nagyon is nem mindegy, hogy a beszélő milyen nyelven, hogyan beszél, hisz a nyelve az identitása; az ember esetében a VALAHOD a VALAMI. A nyelvben két idegenség, a jel használójának akarata és a tulajdonképpen leképezhetetlen jelölt ihletése találkozik és realizálódik jellé, válik valami tanulmányozható mássággá, a szubjektum eredendő izoláltságát nyelvjátékba oldó stratégiává. S Hizsnyait, az új kötetében, úgy tűnik, ez a nyelvstratégia, pontosabban a két ismeretlen, a szubjektum és az ihlető jelölt (objektum) nyelvbéli találkozása és személyiséggé konstituálódása érdekli elsősorban. (Húzzuk alá: elsősorban, s ne hagyjuk magunkat a helyzet helyi, kisebbségi aktualitásaitól elcsábítani. Ha Hizsnyai szövegeiben vannak is kisebbségi allúziók, olyan jelekként funkcinál- nak, amelyek jelentése messze túlmutat a helyi referenciákon.) Persze, a nyelvstratégia s a személyiségképződés mint jelentés ma már túlságosan általános és kevés lenne a jó költészethez, hisz a bécsi kör linguistic turn-je óta a nyelv személyiségcsináló ereje a valamirevaló költőket egyfolytában izgatja, de Hizsnyai Zoltán valamiképpen tovább is lép a nyelvi-irodalmi személyiség-megképződés folyamatánál. Versei nemcsak azt mutatják föl, hogy az ún. nyelvmegelőzöttség elve hogyan működik a gyakorlatban, hogyan válik a posztmodern életérzés kortudattá és irodalommá, hanem azt is, hogy ez az életérzés és kortudat hogyan válik lassan már mechanikussá, gépiessé. A harmadik ciklus nagy kompozíciói, A damaszkuszi kör, a Négy közönséges napom, de különösen a Bárka és ladik mintha színházak lennének a színházban. Az első narrátor (narráció) által teremtett második (és harmadik) narrátor (narráció) is az alaptörvények, a színház törvényei szerint viselkednek ugyan, azaz a szöveget az omnipotens alkotó-személyiség helyett az egymásra vonatkozó jelformák, a nyelv játéka konstruálja, de mindez annyira túlhajtva, annyira tudatosan működik, hogy nem tudunk szabadulni az érzéstől: Hizsnyai színháza a színházban a hamleti egérfogó-jelenetet játssza, protagonistái időnként azért blöffölnek, mert ki akarják ugratni az első színház nézőterén ülők közül, azaz közülünk a bűnöst, a csalót, a blöff ölöt. (Emlékszünk ugye az amerikai Sokan-esetre, ott is valami hasonló dolog történt. Csakhogy a blöff-szöveg ott annyira hitelesre sikeredett, hogy egy tekintélyes irodalmi szaklap — szenzációs, tudós szövegként - gyanakvás nélkül leközölte. Néha Hizsnyai szövegeit is nehéz azonosítani, csak alapos elemzés mutathatja ki, hogy az önmagukban véve kitűnő irodalmi szövegek mikor blöff-funkciójúak.)
