Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Fried István: A Petőfi—Vörösmarty-váltáshoz (esszé)
Fried István talanítja. Sőt, kizárja az érzelmi elfogadás köréből. Ezzel szemben az Alföldre vonatkoztatható érzelmi beállítódás a látszólagos szűkítés ellenére a személyiség megnövelt erejét és érvényesülését tanúsítja. A „legalább nekem szép” (ál)szerénysége azt sugallja, hogy a lírai én birtokában van a szép határai kijelölése tudásának, képességének, valamint azt, hogy ezt a kijelentést el lehet fogadni, tudomásul lehet venni, ebbe bele lehet nyugodni. Megfogalmazásom túl óvatosnak tetszhet, de ezt indokolhatja, hogy a lírai én a vers leíró részében szükségesnek véli e szépség forrásának bemutatását. Mintegy indokolja, mi teszi jogosulttá kijelentését. A leírás nagyon kevéssé tárgyiasul, jóllehet végig a tárgyi megjelenítés uralkodik. Az egyes képek referencialitásukkal a szemlélt jelenségek és epizódok valódiságára, összességükben azonban világszerűségükre engednek követleztetni. S ha a (nemzeti) történelem eseményei nem fűződnek is az egyes képekből-epizódokból kiolvasható részeseményekhez, történetiségük létezésükben, összefüggéseikben rejtőzik. Abban, hogy részeire bontott, de egész-ségükben világot alkotnak. A vers szubjektív esztétikájában már nincs a vitának helye. S ami következik, az ember-lét két alapvető tényezőjének „helyzetbe hozása”, a születés és a halál egybefogása, a halálhoz-lét meg a halás és a lét erkölcsi-esztétikai parancsa. Avval a többlettel a magyar olvasó számára, amely a Szózat „kategorikus imperativus”-át az individualitásba, ha úgy tetszik, a szingularitásba képes áthelyezni. A szókincsben föllelhető a hasonlóság a Szózat és Az alföld között: a bölcső és a sír nem egymást tagadó módon, hanem egymást szükségszerűen feltételező minőségként lehet része az emberi történésnek, meghatározott kronológia szerint, ám az „itt” kijelölő viszonyai közepette. Ami annyit (is) jelenthet, hogy a bölcső és a sír létmeghatározó metonímiája lokalizálódik, a később született vers nemcsak előszövegét/előszövegeit nevezi meg, hanem az irodalom létmódjaként fölfogott, „szépvers”-ként is funkcionáló szöveguniverzumot is. Vörösmarty tömörségével retorizált szövege akként bővül, hogy a személyiség határok között megtörténő egzisztenciája átláthatóvá legyen, a „Bölcsőd az s majdan sírod is”, valamint az „Ez éltetőd, s ha elbukál Hantjával ez takar” téridős meghatározottságában egyfelől az időtlenségbe érő egyetemességet hangsúlyozza. Anélkül, hogy a megszólítottak körét korlátozná. Másfelől felhívásával feltételezi a Szózat első és utolsó előtti versszakában megfogalmazott erkölcsi parancs elfogadhatóságát. Petőfi versében a parancs kívánsággá szelídül; míg a születés helyére utaló mondat kijelentő módja a visszavonhatatlan bizonyosságot képviseli, a befejező két sor felszólító módja a lehetségesbe utalja át a bekövetkezés esélyét. Egyben a bölcsőt és a sín a Szózaté tói különböző szövegkörnyezetben helyezi el. Ennek révén az általánosból az egyesbe, az általános alanytól a lírai én „alanyiságába” vezet az út. Ez feltételezi a líraiságról alkotott nézet megváltozását, amely a Vörösmarty-líra romantikájából a Petófi-líra romantikájába fordul át. Ezt másképpen szólva talán úgy lehetne szemléltetni, hogy a magyar romantika első periódusának vége felé közeledve, az egymással párhuzamosan artikulálódó megszólalási stratégiák a Petőfi-lírá- ban deformálódnak. Nem annyira kiegyenlítődésről, egymásba érésről beszélhetünk, az eredeti értelmében vett romantikus, a világot romantizáló felfogás és az irodalmi népiesség konfliktusa nem oldódik meg, hanem olyan
