Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Fried István: A Petőfi—Vörösmarty-váltáshoz (esszé)
A Petőfi—Vörösmarty-váltáshoz minőséget hoz létre, amelyben az egyik elfedni látszik a másikat; ily módon a „realista” külsőségek (a lentebb stílbe sorolt megszólalási változatok) mögött rejtőzhet a romantikus/romantizáló. Míg a romantikus/romantizáló „tartalom” mérsékli a képekben lelhető referencialitást, s a konkrét képiséget az allegorikus irányában mozdítja el. A deformáláshoz magyarázatul az volna elmondható, hogy egy kialakult, megrögződött terminológia (a „szent” jelzőként Kölcsey és Vörösmarty versében, a „rendületlen(ül)” Kölcsey és Vörösmarty lírájában stb.) átértelmeződik, a fentebb stíl „érvénye” kiterjed arra, ami eddig jobbára csak lentebb stílben volt megnevezhető. Ám Petőfi azáltal, hogy a látszólag köznapit, tárgyszerűt, az önmagával azonosat néven nevezte, egyben természetfelfogása szimbolikus rendjében elhelyezte, módosított a fentebb stílbe tartozhatás kritériumain; azaz a bús árvalányhajat és kék virágát a szamárkenyérnek éppen úgy az allegorikus tartományba fogadta, miként a természetiben rejtőző szabadságideát. S ha ez utóbbi toposzként funkcionál, az előbbi a toposszá válás kezdetén tart. A Vörösmarty-hagyomány Petőfi felfogásában a kezdemények kiteljesedését előlegezi. Méghozzá oly módon, hogy az utód földeríti a szókincs, a szó vonzásköre és holdudvara eddig földerítetlenül maradt lehetőségeit. Egyben a más fénytörésbe került téridős viszony a költészettörténés során új értelmezések létrejöttével kecsegtet. A Szózat idézett sorai például Az alföld befejező szakasza újragondoló stratégiájának segítségével tovább rétegeződnek. Ami egyben a Petőfi—Vörösmarty-váltásnak olyan felfogását sugallja, hogy az utód költő aképpen folytatja az előd versalakzatait, hogy hozzáteszi a maga módosító javaslatait, átírási ajánlatait. Lényegében integrálja egy olyan költészettörténésbe, amelynek során egymáson átderengenek a különféle líraelgondolások. Aligha szükséges ez esetben bővebben bizonyítani, hogy az újraírás során nem sérül meg a korábban született mű, éppen ellenkezőleg: az utóbbi vers ráolvasó eljárása révén többletjelentéssel gazdagodik. Hiszen az utóbb megalkotott mű a megíratlanul maradt részleteket, gondolati változatokat, a többértelműségből fakadó esélyeket használja ki, valójában mindazt létrehozza, ami „potenciálisan” már korábban is létrehozható lett volna, ám a létrejött mű jelenében vált költészeti létszükségletté. Talán ebben lelhető föl a Vörösmarty-lírára adott Petőfi-felelet kor- és időszerűsége, s még inkább jelentősége. A magyar romantikát olyan tematikai és költészetesztétikai gazdagodáshoz segítette, amely a merő népdalimitációt, az eleve népszínművessé sekélyesedő csárda- és pusztaköltészetet, a megmerevedni készülő tájlírát a romantika körébe vonta, s a magas fokú retorizáltságot a személyesség közvetlenségével fosztotta meg a fölös pátosztól. S az a megoldásajánlat, amit Az alföld kínált föl, még a könnyen kiüresedő, frázisossá váló nemzeti narratívát is képes volt az 1840-es esztendők európai lírájával szembesíteni, ezáltal kezdeményezvén a több irány előtt nyitottnak bizonyuló késő romantikus líraperiódust a magyar irodalomban.
