Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Fried István: A Petőfi—Vörösmarty-váltáshoz (esszé)
A Petőfi—Vörösmarty-váltáshoz alföldet szintén joggal „igazi leíró”, „festő” versnek véli, és a benne „hullámzó mozgás alapján (...) a genre-képekhez vagy elbeszélésekhez” gondolja sorolha- tónak. Dolgozata más helyén határozottan jelenti ki, hogy Petőfi „realista", aki „a természet egyik tüneményét, képét nem hanyagolja el.” Kibékíthetetlennek tetsző ellentétet kellene konstatálnunk, ha — leszámítva az irányzatba terelés nem feltétlenül szükséges gesztusát — nem egy és ugyanazon hagyományra reagálás tárulna föl egy alaposabban megszemlélt költészetörténés során. Ugyanis a korai német romantikával azonos intenzitású mitologizálás már a Vörösmarty-eposzokban fölfedezhető, a természet ott sem csupán kulissza, nem a meghaladott, pictura-típusú vers újragondolása. Éppen ellenkezőleg: a természeti mítosz ott is helyet kér és kap, még akkor is, ha a történeti, a mesei, a romantizáló kozmogónia jelenítődik meg. Ez a kozmogónia változik át például a Holdvilágos éj című mesenovellában, és jut abszurd vonásokhoz, lesz parodisztikussá A kecskebőrben, és kicsinyítve, genre-képpé szelídítve bukkan föl azokban a Vörösmarty-versekben, amelyek népdalimitációként könyvelhe- tők el. Vörösmartynál elkülönül ez a kétfajta világlátás, világszínjátékba állítás, mint ahogy ez az elkülönülés a medalitás két változatát hozza létre. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne közöttük „átjárás”, igaz, a legkevésbé az ódában vagy az elégiában, sokkal inkább a balladának bizonyos, nem történeti tárgyat földolgozó variánsában. A balladahős és környezete sokat köszönhetnek a kutatásban és a gyűjtésben az 1830-as esztendőktől egyre intenzívebben föltáruló népköltészetnek (vagy annak, amit népköltészetként tartottak számon), de a balladahős viselhet byroni vonásokat is. Ami azonban szempontunkból ezúttal fontosnak bizonyulhat: azért lehet szerencsés megjelölés az „irodalmi népiesség”, mivel arra a szintetizáló eljárásra (is) utalhat, amelynek során a fenségesbe és az úgynevezett alantasba, másképpen fogalmazva: a fentebb és a lentebb stílbe tartozónak ítélt elemek, mozzanatok, képi megjelenések, tárgyi anyag kiegyenlítődhetnek, egymáshoz képest komplementer jelentőségűvé válhatnak. Egyszóval nem egymás ellentettjeiként, hanem egymást erősítő, a másik domináns vonásait kiemelő jelenségként foglalják el helyüket a nagyobb egységben. Ebben a felfogásban az irodalmi népiesség a „magas” irodalom nézőpontjából tekintett, stilizált, „át”-retorizált költészetörténés, amely „referencialitásá”-ban valóban a népköltészetet vagy népköltészetinek hittet idézi, egészében azonban legföljebb „szimulálja” a népköltészetit, lényegibb eleme a tónusvegyítés, amelynek a népköltészeti vagy annak imitációja csupán (nem egyszer nagyon jelentős, máskor nem oly nagyon jelentős) része. Éppen a Vörösmarty és mások nyomában támadó „pusztaromantika” mutatja ennek a népköltészetimitációnak esendőségét, és Petőfi Alföld-versei tanúsítják, hogy csak ettől elfordulva, ettől elidegenedve lehet megvalósítani azt, ami később irodalmi népiességnek lesz nevezhető. Egy másik tényező nem kevésbé hangsúlyos jelenlétére is figyelmeztetnék. A tájleíró versek szépségképzetébe csak közvetve iktatható be az erkölcsi jó, sőt, ennek a szépségképzetnek vitatásra nem szoruló, „nem ellenőrizhető”, minek következtében vitatást nem igénylő személyessége válik megkülönböztető tulajdonságává. Ugyanakkor Petőfi a vadregényességet legföljebb a nem emberi, általános értelemben minősíti csodálatra méltónak, bár ezt is elbizony
