Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Fried István: A Petőfi—Vörösmarty-váltáshoz (esszé)
Fried István A Petőfi—Vörösmarty-váltáshoz Itt ringatták bölcsőm, itt születtem (Petőfi Sándor) A Petőfi—Vörösmarty-váltást, azt nevezetesen, hogy Vörösmarty központi, „apa”szerepét a magyar irodalomban a helyét erőszakosan és a rendkívüli tehetség gátlástalanságával (ki)követelő Petőfi Sándor foglalja el, valamint azt. hogy az eddigi „mérték”, a Vörösmarty-líra és -epika helyett Petőfié legyen az általánosan, az ifjú költőnemzedék által szentesített „irodalom”, maga Vörösmarty készítette elő, pályafordulataival szinte sürgette. Azzal például, hogy „eposzi” korszakát lezárva, a hatástörténet egy vitatható módon újragondolha- tóvá nyilvánított fejezetévé utaló gesztusával már az 1830-as esztendők elején olyan népdal-imitációkkal kísérletezgetett, ezáltal olyan költői terminológia meghonosításába kezdett, amely elsősorban kezdeményeiben bizonyult jelentősnek; ám olyan költő-továbbírót előlegezett, aki (kissé túlozva) ezt a „népiességet” már nem irodalmi népiességként, hanem anyanyelvként beszéli. Azt mondhatnók, hogy a magyar (és általában: a kelet-közép-európai) romantika első szakaszának kiteljesítését jórészt elvégezte Vörösmarty, műfaj- történetileg, nyelvileg, terminológiailag. Következett a második szakasz, amelyre alig használható jelölésként egy időben a lírai realizmust alkalmazta a kutatás. Jóllehet az a — jobb híján nevezzük eképpen — „csárdaromantika”, amely németül Lenau költészetében igen magas fokon, alacsonyabb szinten az 1840-es esztendőkben Johann Xepomuk Voglnál nemzetkarakterológiai vonássá vált a nyugati irodalmi közvélemény előtt, Petőfinél messze nem közeledett a realizmusnak általánosan elfogadott normáihoz, hanem a romantika „természetesség”- és természetlírájának újabb változatát adta. Az a tény, hogy a nép- és a népies költészetből figurákat, „rekvizitumokat” kölcsönzött, legfeljebb a romantikus retorizáltságot hajlította egy letisztultabb, „klasszicizáltabb” változatba, ám a képzelet és a látomás romantikus módszerét változatlanul érvényesítette. A csárda romjai groteszkbe hajló előadását megszakítja egy szabadsághimnusz, amely modalitásában a Vörösmarty-költészet ódái megszólalásaira emlékeztet; mint ahogy a János vitéz képzetvilága „tárgytörténetileg” ugyan Garay János obsitos meséjét idézheti föl. valójában éppen úgy a mesébe rejtett mitikus hagyomány újragondolása, miként például a Tündérvölgy és a Délsziget, jóllehet a megjelenített falusi világ, a francia-török háború parodisztikus előadása eltérít Vörösmartytól, pontosabban szólva a történeti eposzok Vörösmartyjától. hogy valamiképpen reagáljon a mesenovellák
