Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Fried István: A Petőfi—Vörösmarty-váltáshoz (esszé)
A Petőfi—Vörösmarty-váltáshoz Vörösmartyjára, amelyben romantika, hiperbola, groteszk, nyelvi humor, tótágast álló világ egyként összetevője a mesemondásnak. A Petőfi—Vörösmarty-váltás legföljebb a megnevezett költőszemélyiségek tekintetében fogható föl drámai közjátéknak, valójában (ismétlem) már Vörösmarty több fordulattal gazdag pályáján előlegeződik. Kiváltképpen meggondolandó, miként dolgozza át Vörösmarty a magyar ódái hagyományt, miként teszi közvetlenül személyes érdekeltségűvé. Főként azáltal, hogy Berzsenyi Dánielnek Horatiuson edzett ódaiságát romantikussá írja át, belekomponálván olyan magatartást, amely a lírai ént (aki nem feltétlenül a költő, de feltétlenül egy közösség képviselője) nyitottá teszi a szűkebb és a tágabb megszólalás értékként elfogadására/elfogadtatására („a haza s emberiség”). Amit másképpen akként írhatnék körül: az óda tartalmazza az elvonatkoztatás, az egyetemes, a tisztán emberi szintjére emelt gondolatot, de azt is, amely a megszólítottakhoz közvetlenül, nem utolsósorban a hanghordozás fenségességével tud és kíván szólni. Még máshogyan: a Szózat már címében megjelöli, hogy a hangnem a fentebb stíllal szemben hangoztatott igénynek akar megfelelni, de nyitva hagyja, miféle előszövegek bevonása látszik szükségesnek. Továbbá: a versben föllelhető roppant bináris oppozíciók az egyén és közösség létkérdéseit tartalmazzák, és a szembesítés tanújaként a népek hazája, a nagyvilág szólíttatik meg, mint az a felsőbb inštancia, amelytől ugyan igazságtétel nem várható, de talán meghallgatás igen. A Szózat téridős viszonyai kijelölik azt a kört, amelyben az óda kérdésirányai értelmezhetők, ez a magyar történelem néhány, gondosan kiválogatott epizódja, és ez az első szóként leírt „haza”, amelynek „földrajzi” elhelyezése, költői értelmezése az 1830-as esztendők Vörösmarty-költészetében megtörténik. Ez a történeti-földrajzi téridő nem lezárt, nem véglegessé dermedt „tudati valóság”, hanem esélyeket kínál és ígér, amelyek között választhatnak a megszólítottak, és így hatalmukban áll a téridő módosítása; minek következtében a történelem nem véges folyamat berekesztődése, hanem amennyiben a jelenben módosul, ez visszahat a múltra; s akkor a „tudati valóság” is átalakul. Aligha állítható, hogy Petőfi (személyiségként) ne értett volna egyet az Igévé vált Vörösmarty-verssel. Ugyanakkor az sem állítható kockázatmentesen, hogy a Vörösmarty-versben testet (versformát) öltött bináris oppozciókat ebben a formában a magáévá tudta (volna) élni. Viszonylag hamar vállalkozott arra, hogy ne ellenverset írjon, hanem megalkossa a maga hozzászólását mindazokhoz a kérdésekhez, amelyek a Szózat képanyagává nemesedtek. Ugyanis Petőfi másképpen gondolta el a történelemértelmezést, mint elődje, részben azáltal, hogy a nemzeti történeti mitológia helyébe a maga termé- szetmítoszát/vallását illesztette, részben azáltal, hogy a törtémelmiség nála összekapcsolódik egy, már Vörösmartynál is megjelenő utópikus gondolkodással, amely mindenekelőtt allegóriákkal gondoija/gondoltatja el a jövőbe irányuló és a tett romantikáját hirdető gondolkodást. Ez alkalomból elsősorban azt hangsúlyoznám, hogy ez a természetmítosz csak részben vezethető vissza az antikvitás örökségére, inkább a hazai költészeti hagyomány téridős viszonyainak átrendezését sürgeti. Ebbe a körbe vonatkoztathatók mindenekelőtt azok a Petőfi-versek, amelyek nem „Literaturlandschaft”-ként, hanem, ha
