Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Alabán Ferenc: Kisebbségi magyar irodalmak jelene és jövője (esszé)
Alabán Ferenc elemző figyelem, de a kötet többi részétől eltérően árnyaltabban és jellegadóan rajzolja meg belső fejlődő világának paramétereit. * * * A debreceni tudományos műhely több szempontból is értékes irodalmi hozzájárulást és dokumentumot tett az irodalmárok és az érdeklődő olvasók elé. A vállalkozás azért is fontos, mert a kisebbségi magyar irodalmakról nem állnak kellő számban rendelkezésre kézikönyvek. Tudvalevő pedig, hogy a széttagolt és sok tényezőtől megosztott egyetemes magyar szellemi-irodalmi élet kérdései (és problémái) csak akkor tisztázhatók, ha több nézőpontból, többféle megközelítésben szemlélhetjük azokat - ha a relatíve teljes képet láthatjuk. Befejezésként néhány, a kisebbségi magyar irodalmak jelenét és perspektíváját érintő gondolatvázlatot fogalmazunk meg. * Az egyetemes magyar irodalom — Trianon óta, de még inkább a második világháború után! - policentikussá vált. A geográfiai határok fölött azonban (vagy azok ellenében) létezik egyfajta spirituális-virtuális közösségtudat, melynek kulturális és történelmi háttere és meghatározója van. A területi differenciálódás még gazdagabbá és árnyaltabbá tette az eredendő sokszínűséget, mércét is állítva a magyarországi irodalmi élet elé. A sokféleségben az összekötő híd a közös nyelv (anyanyelv), s belőle fakad az alkotói kifejezés- mód, a stílus számtalan variánsa, a költői, epikai és drámai megnyilatkozási lehetőségek bősége, a metaforikus rétegzettségtől a puritánabb fogalmi nyelven át a vizuális líraiságig, a konceptuális költészetig, az abszurd sorsdrámáig. A szétroppantott szellemi infrastruktúra (Bodor Ádám kifejezése) hordozói valójában nem váltak az évtizedek során távolodó régiókká, provinciákká, azért sem, mivel a magyar irodalom „szellemi köztársaságában” az utóbbi évtizedben minden kisebbségi rész egyenrangú, legyen bár Kolozsvárott, Ungvárott, Újvidéken vagy Pozsonyban. A közös anyanyelven kívül a következetes igazmondás tisztasága és a dolgok kimondásának bátorsága az a morális erő, amely összetartja az egyetemes magyar irodalom kisebbségi darabjait, s melynek hatóereje élteti az írókat mind a kisebbségi sorsban, mind a távolabbi országokban. * Az ezredvég kisebbségi magyar irodalmaiban több generáció él és alkot egyszerre - ez a tény több-kevesebb bizonyossággal hangsúlyt is kap a kötetben. Az ún. első nemzedék tagjai nem érték meg ezt az időt. Az ún. középnemzedék tagjait jórészt 1956 vihara szórta szét, a szülőföldjükön maradtak életét és munkáját pedig a hol keményebb, hol puhább diktatúra és a magyarságtudat megőrzéséért folytatott létélmény és -küzdelem határozta meg. Legjobbjaira már az 1960,/70-es évek fordulóján felfigyelt a kritika (Bálint Tibor, Farkas Árpád, Gion Nándor, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Székely János, Szilágyi Domokos, Tolnai Ottó, Dobos László, Duba Gyula és mások). A második világháború után születettek eszmélése egy fellazult diktatúra időszakára esett, s ha voltak is konfliktusaik, komoly üldöztetésekkel már nem kellett szembenézniük. E nemzedéki körben új jelenségnek számít - s ezt a kötet kellőképpen kiemeli -, hogy az erdélyi, vajdasági és felvidéki írók,
