Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Alabán Ferenc: Kisebbségi magyar irodalmak jelene és jövője (esszé)
Alabán Ferenc nek, a vajdasági magyar irodalom státusának újragondolására késztet. A kritikát és bírálatot is megfogalmazó írás igyekszik rámutatni a vajdasági magyar irodalmat megosztó ellentétekre, az irodalmi és esztétikai értékzavarokra, a következetlenségekre, s a tárgyilagos önvizsgálat és higgadt szembenézés időszerűségére: „A belátás útja is ez. Azé a belátásé, hogy a környezet, couleur locale éppúgy fojtogathat, mint a nosztalgia, a vágyódás a hely, a helyi színek után.” Ahogy a vajdasági magyar irodalomról nem kap az olvasó szintetikus jellegű összefoglalást, hasonlóképpen a szlovákiai magyar irodalomról is csupán „környezettanulmány és gyorsfénykép” formájában kaphat áttekintést. Tóth László is „csapongó összefoglaló”-nak nevezi fejezetnyitó írását, mely 1996-ban íródott, s már ennélfogva is bizonyos értelemben felmentést kaphat az alól, hogy szintetikus módon minden irodalmi jelenségre, íróra és műre kiterjedjen. Az áttekintésekre jellemző „nagyvonalúság” pontatlansága jellemző erre az alkalmiság jegyeit is magán viselő összefoglalásra, mivel szerzője sok mindennel foglalkozik ugyan (a nosztalgikus és személyeskedő kezdet után, az elbizonytalanító és kétségeket támasztó irodalmi élet, az egyes írósorsokkal foglalkozó részen át a könyvkiadás és könyvterjesztés kérdéseinek érintéséig, majd a líra, a széppróza, a gyermekirodalom, a dráma és az irodalomkritika helyzetének vázolásáig), az olvasó a fejlődésből kiszakított „gyorsfénykép” szintjén kaphat leegyszerűsített, szubjektív ízekkel telített asszociációkat erről a kisebbségi magyar irodalomról. Tóth László kritikájában a legtöbb észrevétel megállja a helyét, környezettanulmánya — alkalmiságánál és látószögénél fogva- azonban csupán kiindulópontként szolgálhat egy elemző és rendszerező tanulmány megírásához. Több megállapítása vitára késztető (írói, költői minősítései, az irodalomkritikáról alkotott szimpla képe, az irodalmi élet kész „tényékként” kezelt feltételezett vonatkozásai...), „a lehangoló látvány” érzékeltetésekor mellőzi a háttérvonatkozások következetes számbavételét, minek okán felerősödnek az ambivalenciákat erősítő vonalak, melyek nehezítik az integráció szándékának, vágyának és tényének kiteljesedését. A „gyorsfénykép” szerzőjének helyzetéből adódóan elsősorban nem a pillanatnyiságot kellene megörökítenie, nem csupán a felszíni jelenségek alkalmi minősítését kellene elvégeznie, hanem a szlovákiai magyar irodalom folytonosságvonalát figyelembe véve a meghatározó fejlődési tendenciák és mélyebb ok-okozati összefüggések vizsgálatát és feltárását kellene elvégeznie ahhoz, hogy megállapításai és következtetései alaphoz kötődjenek, hogy minősítései hatásukban komplex értékrendet fejezzenek ki. Jelenünkből szemlélve a felvázolt kép halványabb színei persze jobban megmutatják magukat, s jobban jelezhetők a korrigálásra szoruló részek is. Adalék jellegük azonban figyelemre méltó és kiegészítője a kilencvenes évtized első felében differenciálódó szlovákiai magyar irodalomról alakított képnek. A szlovákiai magyar írók közül hárman kaptak külön helyet a kötet tanulmányaiban. Márkus Béla (Mittel Ármin új ruhája. Tőzsér Árpád pályájának legutóbbi szakaszáról) inkább esszéisztikus módon, összefogla- lásszerűen, eddigi felismerésekre támaszkodva jellemzi a közép-európiság tőzséri gondolatvilágát, s benne a költő „átöltözéseit.” Megértő és egyben
