Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Alabán Ferenc: Kisebbségi magyar irodalmak jelene és jövője (esszé)
Alabán Ferenc „anyaországi kánon” és „regionális kánonok” szerint viszonyít. A kortárs magyar líra paradigmáiban a centrum és a „periféria” dialektikáját véli felfedezni, az irodalmi hatások „centrum-periféria” viszonylatainak állandó átformálódására figyelmeztet, s felhívja a figyelmet arra, hogy a hatás nem csak egyirányú (tehát nem kizárólag a centrum felől indul ki), mivel a „periféria” egy bizonyos történelmi fázisban lényegében döntő hatással is lehet a „centrum” diszkurzusára. Az újabb költészeti diszkurzusok (pl. a neoavant- gárd alkotók körének hatása) fellazítja a regionális kánonok szerkezetét, mivel a térbeli regionalitás hangsúlya helyett „egyidejű egyidejűtlenségeket” hoz létre a nemzeti irodalom történetében, másrészt a térbeli regionális kánonok fellazulása végbemegy „az irodalom teoretikus-reflexív diszkurzusában” is, melynek következménye egy határozott rekanonizáció, ami a nyolcvanas években a szlovákiai magyar irodalomban, egy évtizeddel később pedig a romániai magyar irodalomban is lejátszódott. A felvázoltakból is kitűnik, hogy a határon túli magyarok, azoknak kultúrája és irodalma megnevezésének dolgában, minősítésében nincs egységes fogalomhasználat a szakemberek körében sem. Görömbei András tanulmánya lényegét tekintve tisztázó szándékkal és a hangsúlyok megformálásának céljából íródott. Ez azért is fontos lehet, mivel a magyar irodalom fogalmának tisztázása körül sok zavar és többértelműség tapasztalható az utóbbi évtizedben, s a rendszerváltás óta a kisebbségi irodalmak fogalmának értelmezése is problematikussá vált. Görömbei többek között Tőzsér Árpád és Grendel Lajos vélekedéseinek példáján mutatja meg a kisebbségi irodalmak létének és sajátosságainak igazoltságát. A szlovákiai magyar irodalom külön létét tagadó, az irodalmat (elsősorban) nyelvi fenoménnek tekintő Tőzsér és Grendel, a kisebbségi jelzőtől (azt bizonyára többek között lefokozó értelműnek érezve) elhatárolja magát, s a kisebbségi magyar irodalmat nem tekinti külön entitásnak. Görömbei lényegileg is feloldja az ezekből a véleményekből származó ellentmondásokat, mert a történelem és a nyelv, a személyiség, a nyelv és az irodalom szétválaszthatatlanságát követve, a magyar irodalom egységén belüli további tagolást is szükségesnek tartja, mely nem a nemzeti irodalom egységét hivatott bontani, hanem annak tartalmasabbá tételét szolgálja. Tőzsér és Grendel kitételeinek ellentmondásosságát saját alkotói és kritikusi gyakorlatuk szféráiból hozott konkrét példákon bizonyítja be, miszerint mindkét eddigi életmű felismerhetősége az a sajátság, amely elválaszthatatlan az alkotók meghatározó szlovákiai magyar helyzetétől és élményeitől, s a magyarországi irodalom kánonjába is jórészt azok által kapcsolódnak, ill. integrálódnak. Egy kisebbségi helyzetben élő alkotó műve nemcsak a magyar nyelvű kultúra rendszeréhez tartozik, hanem ahhoz a kultúráéhoz is, amelyben létrejön. Görömbeinek, mint magyarországi kutatónak az illetékessége ebben a kérdésben semmivel sem korlátozott, amikor írja: „... a nyelvi fenomén elválaszthatatlan az alkotó sorsától, élményeitől, a magyar irodalom egységén belül a külön sors külön változatokat teremt. Az irodalom értelmezéséből, a nemzeti irodalmi kánon képzéséből nem hagyhatjuk ki ezeket a külön változatokat, melyeknek nem a lényegük, de némely sajátos jegyük, színük az alkotó kisebbségi léthelyzetéből származik”. Arra a kérdésre,
