Irodalmi Szemle, 2002

2002/4 - Alabán Ferenc: Kisebbségi magyar irodalmak jelene és jövője (esszé)

hogy meddig számít valaki kisebbségi magyar írónak, Görömbei ezt válaszolja: az áttelepült írók életművének élményi hátterét legtöbbször éppen az a kisebbségi sors adja, amelyikből elmenekültek, s hogy az áttelepült írók legtöbbjének éppen a kisebbségi sorssal való művészi számvetés maradt sajátos jegye Magyarországon is. A sajátosság, az önazonosság biztosítása érdekében létrejött, kisebbségi közösségmegtartó, erkölcsi, humanista programok, életművek és műalkotások alkotórészei egy szélesebb (a nemzeti kereteket is meghaladó) kultúrkincsnek, mindazonáltal ezek csak az anyanyelvűség révén bontakoztathatok ki és őrizhetők meg. A tanulmányíró értelmezése szerint a sajátosság „az önmagunkkal való azonosság joga”, ami által vagyunk, valamint „olyan érték, amely az egyéniség és a közösség személyiség- jegyeinek gyűjtőfogalma”. A kisebbségi útkeresés ideológiáit és a „sorsmetaforákat” a rendszerváltást követően sok kritika érte, a magyar nemzeti összetartozás tudatának felerősödése a korábbi ideológiák és magatartásformák bírálatát is eredményezte. Ezzel párhuzamosan azonban a magyar nemzeti kisebbségek önazonosságának a megfogalmazása is teret kért magának. Az újraértelmezés szerint - példának okáért - a Gáli Ernő és Sütő András által megfogalmazott „sajátosság méltóságának” elmélete sem passzív ideológia, hanem az önazonossághoz való természetes emberi jog kinyilvánítása (minden egyneműsítési diktatórikus szándékkal szemben), „megalapozása minden további aktív kisebbségi jogvédelemnek, autonómia-igénynek”. A magyar „mozaiknemzet” (Csoóri Sándor fogalma) irodalmi kánonjának része a kisebbségi magyar irodalmak önazonosságát megjelenítő sajátos jelleg, mely sokfélesége és sokszínűsége révén jelent külön értéket egy szélesebb (európai) közegben is.

A magyar irodalmi kánon perspektívájának egyik részét is a különálló részekből adódó egység biztosítja. A kisebbségi magyar irodalmak „sorsproblémás” jellege sem lehúzó tényezője az egyetemes magyar irodalomnak (mint azt többen állítják), hanem egyértelmű és történelmi szükségből vállalt gondja, egyéni színe és sajátossága. Ez nem jelenti/jelentheti az irodalom művészi lefokozását, mert az eszmeiség és morál jelenléte nem gyengítheti az esztétikai értéket, nem lehet annak kárára. A felvetett gondolattal kapcsolatban is meggyőző Görömbei érvelése, miszerint a kisebbségi magyar irodalmak a kisebbség nemzeti létét fenyegető politikával szemben alakították ki sorsuk megvallásának és sajátosságuk védelmének különféle esztétikai változatait, mert sajátos történelmük, önismeretük, helyzettudatuk (sorsuk) művészi értékű érzékeltetésével, bemutatásával hívták fel magukra a figyelmet az egész magyar nyelvterületen.

Mindkét bevezető tanulmány szerzője — Görömbei András és Sziráki Péter- a kisebbségi magyar irodalmak közép-kelet-európai régió meghatározottságait többletdimenzióként értelmezi, mivel a kultúra- és nyelvismeret révén a kisebbségi magyar alkotó mindig közvetlenebbül érezte és érzékeltette a közép-kelet-európai régió problémáit, a kisebbségi ember és a kisnépek sorsközösségét is. A regionalitás az utóbbi évtizedekben (fogalomtörténeti szinten is) átértékelődött és gazdagodott, így a nyolcvanas-kilencvenes évek irodalmi diszkurzusában a regionalitásnak kialakult egy olyan formációja,

Kisebbségi magyar irodalmak jelene és jövője