Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Marsall László: El nem mondott Zsoltár elé (vers)
Marsall László El nem mondott Zsoltár elé Mielőtt az agyam zsugorodva magába roskadna, és hasam dinnyéje meglőrincesedne, 5 venyigévé aszna a lábam szára, és ülepem ráncosodna — ósdi polcon felejtett cigányalma, annak előtte, hogy Bakfark Bálint-i lantom nyele kókadna, akár a lángra vetett eleven virga, énekelnem kellene hangtalanul egy Zsoltárt a magyari gyülekezetnek, aki csak darab ideig Nemzet, máskor kapari gőgös-irigy, soha állhatatos, magának való dacos Enség, idegen eszmék élével szabdalt, nehézkes latoló, utálja a Státus-igazgatást, panaszos: örök balsorsot emleget, „csupán rájár a rúd”, s csak úgy szabad, mint aki itt-ott dombos, többnyire mély geológiai medencében biijó barlanglakó, rá világnagy-hegy nehezedik, örök tartóoszlop Ő — képtelen képzet —, foglya a „magamban bízom” hiányának. Ám egyetlen „elegem-van-pillanat”, s fölveti magát, levegőbe repít homokot-agyagot, hegyeket is, robban, hogy fölötte patázó-lánctalpazó lovas-tankos idegen hirtelen tétova lesz — 5 akkor se gőg, se irigylés, panasz micetnyi: tágas a Testvériség, hogy riad-bökken a Nyugat-Keleti Nagyhatalmi stratégák komputeres inasa (e helyt Ő az X, az ismeretlen): „Mifene dinamikai erőtér ez a Kelet-Közép-Európa?” Mint idejétmúlt barokk retorikusnak, mondanom kellene magamban Psalmus Hungaricust, inkább hazárd reményről, mint vastag Hitről; ám újra itt ülnek a fülem tövén az ex-nyugati és tegnapi-mai kalandozásokból érkező rablók, ékszeres kurváikkal megtelepülni új Benef iciumban, Pénz-Bank manőveresek, s Vata Úr nádasaiból
