Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Duba Gyula: A borivás két módja (regényrészlet)
Duba Gyula — Eszemben sincs keresni a dolgok értelmét — válaszolja komoran, elutasítóan —, megélem őket! A halált se akarom megismerni, nem érdekel. Az érdekel, ami történik velem. Nem a megismerés érdekel, hanem a tettek. Én a tetteknek élek, Gondterhelt! Korlátok nélkül, szabadon akarok élni, kedvem szerint. A tettek szabadsága, az igen... Különben is — kajánul és sandán vigyorog, mint aki csapdát állít és rejtett adut tart a kezében —, nem gondolod, hogy a dolgok utoljára éppen az értelmüket mutatják meg...? — Diadalmasan néz, fölényesen. — Én élek, érted? Nincs igazabb és erkölcsösebb tett, mint szabadon élni és verset írni. Szabad tiszta versekben élni és mindent megírni, amit az ösztöneid parancsolnak és agyad megítél! — Álom... — mondja erre türelmetlenül a másik —, illúzió... mert a kisebbségi lét csapdája... — Nem ismerem... — mondja nyersen —, semmilyen csapdát nem ismerek. — Hősi eszmék... csak bele ne pusztulj a nagy életbe... a végtelen szabadság összetör és elpusztít... — Nem izgat a halál... sem a pusztulás... — Belefehéredik a keze, olyan erősen szorítja poharát, talán a keze remegését palástolja? Nem, Kolos nem palástol semmit, az indulattól szorítja poharát. — De a szégyen... néha a tehetetlen szégyen érzete... a megbánás, tudod, hogy semmit nem tesz jóvá... igen, talán a szégyen... — A bor képeket hív elő... a mámor varázsos képeit... — rábeszélően folytatja Gondterhelt, és azt gondolja közben, szidva és korholva szeretlek, Kolos! —. életre kelti a látomásokat. Mámor nélkül nincsenek látomások, csak képzelődés. A bor felajzza a képzeletet, és a kellemes testi állapothoz termékeny lelki hangulatot biztosít... ilyenkor úgy vesznek körül látomásaid, mint magányos fényt az érzékeny éjszakai lepkék.., csapongnak és játszadoznak veled...! — Talán inkább dühöngő őrültek benyomását keltik — mondja nyersen. — Sűrű ködben, apró szemű őszi esőben sétálsz a városban, érzed a levegő nyers, nedves ízét. A véred szabadon áramlik, jóleső nyomást érzel a homlokodban, s a gyomrodban pompás melegséget. Eszedbe jut, mennyi játékos és mulatságos jelenség közepette élsz, állandó mozgás és változás vesz körül. Mintha gazdag áramkör érzékeny erejét éreznéd. Örök nyugtalanság remeg körülötted, megérzed az időt! Folynak a percek, az órák, a napok és hónapok, s te tudod, mégis létezik valamilyen megfoghatatlan állandóság. Magadban érzed, folyamatos időtér vagy téridő! Valamilyen egyetemes egyidejűség, mindenek jelenléte a pillanatban. Mert különben hogyan lehetne, hogy most a Vincellérnek nevezett borozóban beszélgetünk és mindenféle mámorral kapcsolatos kérdésekről értekezünk, ám amikor távozunk innen és az utcára lépünk, s a mogorva időben kissé távolabb megállunk, visszanézünk az épületre s talán már ismét az egykori Frauenhaus áll a helyén?! Jókedvű nevetés hangzik, s ahogy a Meister Züchtinger veszekszik a huncut Hübsche- rinnenekkel, majd teli torokkal szidja a smucigságáért Zsigmond királyt. Majd tovább indulsz és a gondok könnyedén és puhán elmellőznek. Halovány árnyak kísérnek, és a lassan gördülő villamos mögött páncélos lovas vagy széles karimájú csúcsos kalapos, lebernyeges garabonciás tűnik fel a ködben,
