Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Duba Gyula: A borivás két módja (regényrészlet)
A borivás két módja hívhatta a temetkezési vállalatot. Nem kérhetett a maga számára koporsót! Veszettül gyanakodva nézik, széttépnék szívesen, és ragaszkodnak hozzá, hogy a lépcsőházban segítsen levinni a koporsót. — Szemétládák... micsoda barmok. Gondterhelt! Kíméletlen állatok, nem érdekli őket. hogy órákig halott voltam. Semmi érzékük a transzcendenciákhoz. hullaszállításban eldurvult lelkek. Semmi gyakorlatom koporsóvivésben, mégis arra kényszerítenek, hogy én menjek elöl a lépcsőkön s közben a koporsó rám nehezedik és szinte agyonnyom. mint egy súlyos bálvány. Időnként nekilódul vagy akarattal meglökik, s én úgy érzem, a koporsó a falra ken vagy lelök a mélységbe. A vaskorláton néha szinte a bordáim is csikorognak. Istenverte vén ház a magas emeleteivel. A lépcsők talán már sosem fogynak el alólam! Rettenetes, milyen dögnehéz tud lenni egy üres koporsó! Fogalmad nincs róla, Gondterhelt, mint az ólom. mintha színaranyból lenne... — Elhiszem, bár még nem cipeltem... — helyesel Gondterhelt együttérzően —. általában négyen vagy hatan viszik a vállukon, de olyankor benne fekszik a halott...! Az utcán mondom nekik, hogy belefekszem... vigyenek haza! De nem hajlandók, majdnem megvertek, hogy ne szemtelenkedjem... Egészen világos volt, mégsem tehették meg, hogy a halottaskocsijuk mellett ütlegelnek valakit, aki éppen feltámadt! — Semmi képzelőerejük nincs... — véli Gondterhelt —, eltompult hitetlen népség. Köztudott, hogy javarészt elisszák az eszüket. Semmi érzékük a csodák iránt, belehülyültek a halál állandó közelségébe. Belebárgyuitak a sok hulla látomásába, annyi nekik egy holttest, mint másnak egy tüsszentés...! Föld alá minél hamarább és kész, aztán jöhet az ivászat... a vedelés... Zsembery Kolos tetszhalála, sötét rajzú komor lepke, árnyként csapong és libeg a Vincellérhez címzett borozó tört fényeiben. Gondterhelt arra gondol, hogy az emberben történik minden, szándék, akarat és vágy formájában, a dolgok az ember lelkében nyernek értelmet. Szívesen a költő leikébe látna, hogy a végzetszerűség és elemi tragikum közelébe férkőzhessen. Egyre bizonyosabb benne, hogy Kolos a végzet embere... — Úgy gondolom, szertelen vagy... meggondolatlanul és vadul keresed a dolgok értelmét... mondhatnám, esztelenül... — óvatosan szól hozzá Kolos történetéhez, annak a szemében elutasító villanást lát, majd kérdő várakozást a tekintetében, idegenkedést. — Jól sejtem, hogy azt keresed; a lényeget keresed... hogyan keli élni...? Az érdekel, hogy mi miért van, a végleteket kutatod, bőszíted őket és kötözködsz velük. A végletekkel... úgy véled, bennük a lényeg, a dolgok végső értelme. De hát talán tévedsz — ismét óvatosan fogalmaz, talán!, kiskapunak hagyja —, talán a törvény nem a végietekben munkál tisztán és felismerhetően, hanem a megszokott dolgokban, a reflexszerű érzésekben és a mindennapi tettekben, Talán a törvény az átlagos, s nem a kirívóan egyedi, nem az egyszeri és megismételhetetlen. Ahhoz, hogy megismerjük a halált, nem kell meghalnunk. Mi hasznunk lenne ilyen ismeretből? És mire való akkor a képzelet? Te ne tudnád, hogy a halált a mások halálában éljük át s nem is könnyen és fájdalommentesen?!
