Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Duba Gyula: A borivás két módja (regényrészlet)
Duba Gyula nyugtalanok, a távolból figyeli, ahogy a temetkezési vállalat fekete kocsija megáll a ház előtt. Hosszú sötét autó, méltóságteljes vén batár, Skoda gyártmányú lehet. A vezetője és egy alkalmazott — sírásó vagy hivatalnok! — válogatatlanul szitkozódik, hangosan kárhoztatják a vagabundot, aki éjnek évadján megkrepál, micsoda disznó! Az autóból koporsót húznak ki és eltűnnek vele a ház sötét kapujában, belevesznek a boltívek üregébe. A fickók megkönnyebbülten sóhajtanak... Filozofikus elmélyülést és mélázó gondot tükröz Kolos arca, míg ecseteli, milyen bonyolult körülmények között mehettek fel a funebrákok a vén ház elátkozott, szűk lépcsősorán a harmadik emeletre. Fel az istenverte garádicson, a gyilkos lépcsőkön, melyek egy égbe vesző, csavarvonalú lajtorja fokai lehetnének! Nem irigylem őket, mondja. Kiszolgáltatott áldozatai a véletlennek. Nem. ez szinte emberfeletti és jószerével elképzelhetetlen. S az is, ami utána következik! A gazdag képzelet sem gondolhat ki képtelenebb helyzetet! Tisztára abszurdum, mégis valós és életes. mint minden, ami Zsembery Kolossal megeshet. A funebrákok rettenetes viszontagságok közepette a harmadik emeletre érnek. Káromkodnak állandóan, olyan zajt csapva, amelyre a holtak is felébrednek. Ajtó mégsem nyílik, a vén házak lakói óvatosak, előrelátók és gyanakvók. Amit nem látunk, az nincs, nem létezik! Ne szólj szám, nem fáj fejem! A legjobb nem tudni semmit stb. A helyszínre érve, nagy dörrenéssel a szétvetett lábú hulla mellé eresztik a koporsót. Bélelt usankájukat levetik, verejtékező homlokukat törülgetik. A hullára alig vetnek ügyet, utálják. Rendőrt, orvost, valaki beavatottat keresnek, gyanakodva nézelődnek a nyomorúságos félhomályban és pimasz ürességben. A hivatalnok úgy véli, az eset botrányszagú! Mindenfelől zárt, sötét ajtók bámulják őket. Temetői csend, ez itt a végtelen nyugalom zuga. A koporsó dörrenésére azonban megmozdul Zsembery Kolos. Nem parányi életjelet ad. magát a tevékeny életet mutatja. Habozva és körülményesen éled, mérlegeli talán, feltámadjon-e?! Fejét tapogatja. nyögve felül. Megéledő tudatának arra is van gondja, hogy feltámadásának kétségtelen jelét, az első mondatot, állampolgári fegyelme jegyében hivatalos nyelven közölje a temetkezésiekkel. — Tak ja teraz idem domov! (Akkor én most hazamegyek!) Nyögve feltápászkodik. szemét törli és szipog, nadrágját porolgatja. Halott voltát feledve, szemérmetlenül életeskedik. szinte már nyüzsög. Amazok szájtátva figyelik. Bámulnak, mint borjú az új kapura. Némán révedeznek, nézik, ahogy motyog és toporog a koporsója mellett. Lassan kiveri őket a hideg veríték. Elsápadnak, majd kivörösödnek, mint a gutaütésre kiválasztott hullajelölt. Aztán szinte egyszerre és módfelett megvadulnak. Magukból kivetkőzve, vérszomjas állatokká, mohó ragadozókká változnak. Hörögnek és üvöltöznek, fogukat csikorgatják, Kolost becsületesen sértegetik, szinte az életére törnek, fialjon meg. ha már kijöttek érte!... Egyenesen kétségbe vonják, hogy él. Ők csak értenek a halottakhoz, hullaszakértők. Aki megkrepált, feküdjön nyugodtan a koporsóban, ne mocorogjon és tartsa a száját! Kuss, rohadt hulla! — acsarkodnak a funebrákok. Agyoncsapunk, te kurafi! Zahlusit darebáka! — kiabál a sofőr. Kolosnak hosszas magyarázkodásába telik, míg meggyőzi őket. hogy talán mégsem ő a főbűnős! Hiszen amíg halott volt, nem
