Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Duba Gyula: A borivás két módja (regényrészlet)
Duba Gyula keletkeznek, amelyeknek nincs anyaguk, sem jelentésük, s csupán sejtésekkel megközelíthetők. Kolosnak másnap az ösztöneiben, tudatalattija homályos emléktartományaiban és képzelete élmény tárában rajzolódik az éjszakai órák kusza vázlata, akár egy nagyon régen látott és azóta megfakult, bizonytalanná vált látomás. Nehezen felfogható és semmihez nem hasonlítható, őrjítően hagymázos álom. Amikor Gondterhelt a költő beszámolóját hallgatja, a maga zöld álmaira gondol, irtózatosan meghökken és a váratlan felismerésbe beleborzong: szörnyetegek lennénk mindketten...?! A Ferencesek terén három ittas fiatalember és a részeg költő megy az éjszakában. Dülöngélve egymásba karolnak és kurjongatnak. Cimborákként veregetik Kolos hátát. Néhány palack zöldszilvánit nejlontáskában visznek magukkal. A ház topográfiai helye és az épület kiléte, ahová tartanak, eleszett a város utcáinak és tereinek szövevényében. Annyi bizonyos, hogy öreg ház lehetett, vén, mint maga a város! Kolos bizonytalanul emlékszik, hogy olyan szűk lépcsőkön másznak fel nagyon magasra, talán a harmadik emeletre, oly keskeny térben mozognak, hogy tapogatózó kezével és a könyökével állandóan érinti és súrolja a vaskorlátot vagy az érdes falakat. A szertelenül hangoskodó, vidám társaság szűk és rövid folyosóra ér. Kolos úgy érzi, földön kívüli tájakra tévedhetett. De az érzés csupán felvillan, s azonnal elenyész. A folyosóról valamilyen lakásokba két vagy három ajtó nyílik. De több is lehetett... töpreng Kolos. Azonban egy ajtón sem néz ki senki, pedig kiadósan ordibálunk. Egyiken belépünk, s egy kivertek lakhelyének látszó szobában találom magam. Albérlő koromból ismerek ilyen sivár lyukakat. Kiábrándítóan pőrék és nyomorúságosak, mint egy sovány meztelen halott. Mindezek pillanatnyi benyomások, jelentéktelenek. Kissé határozottabb kép, ahogy felöltőinket sem vetjük le és összekapaszkodva, züllött kecskebakokként ugrabugrálva gajdolni kezdünk. Nincs elképzelésem róla, mennyit gajdolhattunk, lehet, hogy csupán néhány sorát harsogtuk el a — szlovák vagy magyar? — dalnak. Talán éppen a Vidrócki híres nyájáról zengedeztünk: Kolos kedvenc nótája, ilyen alkalmakkor mindig elénekli, nem tudni... a részletek ma már lepusztultak, elvesztek. Annyi maradt belőlük, miszerint a szilaj rikoltozás és betyáros duhajkodás pillanatnyi szünetében vagy talán éppen egy férfias kiáltás kellős közepén a költő váratlanul hanyatt vágta magát a díványon vagy rekamién. bár barokkos kerevet vagy szegényes dikó is lehetett, tehetetlenül rábukott és eldőlt, és minden előzmény nélkül — meghalt. Nem megnémult és elveszítette eszméletét, hanem halálosan elsápadt, szeme fennakadt, arca kimosott vászonhoz, durva falusi gyolcshoz lett hozzávethető, darabos arcvonásai kékesszürke hómezőhöz hasonlatosak. Mozdulatlan testét görcs szorítja, megbénítja, egészen merev. Szeme már csukva, lélegzését nem hallani, minden jel szerint élettelen. Egészen halott. — Teljesen kimúltam... — állítja másnap a Vincellérnél. Az addig történtekben sem tobzódik az események értelmessége és a világosság, ám ami ezután következett, az éjszaka legsötétebb rejtelmének bizonyult. Kolos másvilági létéről annyi emléke sem maradt, amennyire a rövid klinikai halálból visszatértek emlékezhetnek. Nem állította, mert nem is érezte úgy, hogy végtelennek tűnő, homályos folyosón haladt ismeretlen cél felé...
