Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Duba Gyula: A borivás két módja (regényrészlet)
Duba Gyula Ebben a szentélyben kezdődik a költő furcsa halálának és még szokatlanabb feltámadásának hiteles története! Azon a napon egy verséért négyszáz korona honoráriumot kapott. Készpénzben, a bankók ott lapulnak a zsebében. Négy gyűrött, barna százassal, nyugtalan társkereső szándékkal betér a vén kapun, és a pince kanyargó lépcsőin alászáll a mélybe. Megnézem barlangjában Richter apót! A véletlen tette, mert éppen arra járt. Az ódon pince egyébként nem a költő igazi világa, az ő életeleme a városi kocsmák és harmadosztályú borozók káosza! A legelvadultabb váraljai vagy külvárosi csehók. ahol a zaj falrengető, és nyugtalanítók a fények, mulatságos korhelyek és idült részegek támolyognak, és valószínűtlen ül megtépett virágokként borzas hajú, alkoholista nők lengenek tétován. Ahol mindenki féktelenül gesztikulál és ész nélkül vedel. Sört isznak rummal vagy más kísérővel, gyakran verekednek és durván káromkodnak, igen, ilyen helyeken érzi magát otthonosan a költő. Richter úr disztingvált pinceszalonjában kissé idegen. Azt vallja, ha már az alvilágot keressük, Hádész elfödi birodalmát, legyen az valódi pokol! A véletlen az emberi sors tréfamestere! Kolos betér a boltíves kapun és leszáll a mélybe. Éppen erre jár és pénz van a zsebében. Ahol emberek vannak, ott társ is akad, megértő ivócimbora! Később talán jó barát, egy életre szóló haver vagy ellenség, mert összevesztek. A hosszú asztal végén három rokonszenvesnek tűnő fiatalember mellett talál helyet. A helyzet biztatón alakul. Költő vagyok, jelenti ki Kolos, minden pillanatban az emberi szabadságot követem! Némi elismeréssel adóznak erre hárman, bizonyos tiszteletet tanúsítanak. A felvetett témához is hozzászólnak. Kolos már közöttük ül, kérésére Richter úr egy korsó bort tett elébük, s a fickók karéjban körülveszik. A líra korszerűségének vagy időszerűtlenségének a kérdéséről beszélnek, felvetik a költészet felelősségét, és latolgatják az irodalom esélyeit. Akár egyetemisták lehetnének, olvasottak. A költészethez való hozzáértésükkel lefegyverzik Kolost. Értenek ehhez a csodához, az utolsók egyikéhez. A költészet a legtitokzatosabb jelenség, és a vers maga az élő tökély! Kolos hosszan magyarázza meggyőződését, és azt állítja, hogy a költő próféta, teremtő és vátesz egy személyben. A nyurga fickó azonban, társai vezérüknek ismerik el és Herkulesnek szólítják, a kelekótyának tűnő, derűs ábrázatú, ám ravasz pillantású Herkules váratlanul kötekedni kezd. Pléhpofával kijelenti, hogy egykor, életének korábbi, bonyolult és ellentmondásos szakaszában, abban a bizonyos meggondolatlan korszakban, amikor szerencsétlen szerelem megaláztatásait kellett elviselnie, maga is írt verseket. — A versírás egyébként nem nagy dolog — állítja tűrhetetlenül vigyorogva —, a mindennapi téma, mondják, az utcán hever! Valóban, mindig akad valami marhaság. Némi stílusérzék kell s holmi rímfaragó készség, hát ennyi...! Hamar abba is hagytam, mert nem fizetődött ki! Anyagilag gyalázatosan sült el a dolog, lecsesztem hát a hőzöngést és abbahagytam. Jövedelmezőbb elfoglaltság után néztem. Csak annyit mondhatok, nem bántam meg... hiszen már majdnem bediliztem...! — Őrületes disznóság... — kiáltotta izgatottan Kolos. Herkules tiszteletlen és
